Harangszó, 1954 (1. évfolyam, 1-12. szám)

1954-01-01 / 1. szám

Búcsú egy erdélyi szépmívestöl

Nyirö József emlékére

Mester! Távol a hazától, bjujdosásban, idegen földön kihullott kezedből a szerszám : a toll.

Rossz csillag alatt mérte ki életed határát a Mindenható, de Ő bölcsen tudta, hogy ha Rád néz, nem kell pirulnia, hogy embert teremtett, s hűen sáfárkodsz majd a kapott talentumokkal, állód majd a földi próbát.

A kezedbe tett tollal, mely fegyver volt ha harcolni kellett, s gyógyító kés mikor fájdalmat, könnyet tüntetett el, a rögzített gondolat; az írás szentelt műhelyében találkoztál Te néhány sorstársaddal. Az egyre duzzadó, elsöprő árral szemben, a kisebbségi sors könnyitalán, sárkenyerén tengődve leltetek egymásra. Szíveteket egybehangoltátok s a “nagy székely ravatal árnyékában” a kialvó magyar lelkek parányi lángjának szinte reménytelen szítására, élesztgetésére vállalkoztatok. A “Céh” lett számotokra a Művészet temploma, Noé bárka s őrtorony is, mely nem tűrhetett meg kebelén talmi embert, férc-munkát; hanem bátor kiállást örökös résen-légyet, vészharang kongatást, talpig férfiakat követelt, embereket az embertelenségben.

Életed művén keresztül látjuk a Te népedet — a sorstól tiport székelyeket. Egyszerű, szegény, élettől végzettől sokszor meggyalázott arcú emberek ők, Portestvéreink, halandók, esendők, telve magyar bánattal kik néha fellázadnak, dacosan a Teremtővel is szembeszállnak, hogy aztán, porbahullva, mindennel kibékülve, az előirt sorsba beletörődve meghajoljanak Színe előtt, s szent igáját, életük terhét alázattal vonszolják a sírig.

E nép prófétája, szószólója voltál Te is Mester, ezek közül sarjadtál, e néppel osztottad meg nagy szíved minden kincsét, terhét, bánatát, örömét. S e keserű sors vállalásával, átélésével szebbé vált munkád, regyogóbb lett szemed, mely mindig messzire látott, erőd acélosabbigazabb a hited, mely az emberekből sokszor kiábrándult lelkedet újra s újra felsegítette, hogy törjön Veled fel a csúcsra, hol a vak is látóvá válik, oda-ahol az élet értelme itt a földön s a síron túl is megvilágosodik. E gonosz “félre-Isten” jelszavú, egymás gyilkolását követelő világban, mikor új mádéfalvi veszedelem szakadt ránk — ki tudja már hányadik mikor fajtánkat, emberies érzéseinket, álmainkat bakó-kezek irtják, milyen nagy szükségünk volna a Te tisztánlátó jóbi szenvedéstől megigazult s földi piszoktól mentes lelkedre, szívedre, hitedre hogy úgy álljuk a vártát, ahogyan Te.

Talán ott, az Isten közelében most szorítod meg vén Üdő Márton kérges, büszke kezét, ki a havasi népek táltosa volt. Vagy talán ott a Hargitán, a hegyek hűvös árnyékában a Szépaszó patak partján száll a lelked. A késő őszben szelíden megsímítod a törökbúza szellőhúron fuvolázó, zizegő levelét, megcsodálod a fenyők szilaj hajrá-csapatát, ahogy a bércre szöknek. Benned zúg, él újra a vízcsobogás, zendül a madárdal s a szegény nép ajkán hallod a nótát.

Felmosogyogsz az Istenre, s Ő csendesen, megértőén Jobbjára ültet mint igaz embert, jó mestert, jutalmul a munkáért, amellyel az Ő művét idelent a földön — hű fiaként szolgáltad.

A.

Istentisztelet van Säo Pauloban (rua Domingos Rodrigues 306 - Lapa) minden vasárnap d.e. 10 és d.u. 4 órakor. Vasárnapi iskola d. e. 9.

Harangszó : Azért oda gyűljetek hozzánk, ahol a trombita szavát hallándjátok, a mi Istenünk hadakozik érettünk! Neh. 4:20.—- 15 -