Harangszó, 1954 (1. évfolyam, 1-12. szám)
1954-01-01 / 1. szám
ti löttyeiteknek. Ha megkóstolod, elhiszed. Hiszen rád gondoltam, mikor nyesegettem őket... Büszkeség és szeretet van bennük. Leakasztotta övéről az otromba kulcsot, s feltárta az ő kis birodalmának kapuját. — Ne fintorgasd az orrod. Ez a bor sóhaja. Gyertyát gyújtott, s a félhomályból három kisebbfajta hordót gurított elő. — Itt az asztal meg a két szék. Nem nagyon parádés, de most nem a nagy ur jött ide, hanem az öreg paraszt fia. Azért mégis előkeritett valami abroszfélét, s rárakta a kolbászt meg a szalonnát. — Egyél fiam, mert kifáradtál az ugrálásban. Apám csak mosolygott szerető incselkedésén és zsebében kotorászott. — Azt csak hagyd, azt a városi vackot,— s kezébe nyomott egy élesre fent parasztbicskát. Közben fordult egyet, s pohárral a kezében bukkant ki a sötétből : — Simítsd meg az útját ezzel az újkorral. Éretlen még, de jó étvágyat csinál. A többit majd utána kóstoljuk meg. Apám csak nézte, mit csinál az öreg. P'eltünően sűrűn nyisszantott a szalonnából. Kissé csodálkozott, hogy tűnik el olyan gyorsan. — Édesapám,— kérdezte megrökönyödve, — kenyeret mért nem eszik? — Csak nem rontom el ezt a tisztajó zamatot,— felelte kényeskedve. Aztán felállt, odalépett egy nagy hordóhoz, s teleengedte a poharat. Most bemutatom sorra az én kincseimet. Kóstold meg őket, s amelyik legjobban ízlik; abból iszunk. Apám lenyelt egy-két kortyot s valóban ízlett neki, mert nem dicsért, csak ennyit mondott: — Nagyon jó, — s megölelte az öreget. — De Édesapám is igyék! — Én már ismerem őket, — kicsit elgondolkodott s hozzátette : — és csak egy pohár van. — Ne bántson már meg, Édesapám! — Hát szabad ilyen nagy úrral egy pohárból innom? — A fia van itt vagy ki? — Az igaz, — mondta, megcsókolta az apámat, s kihörpintette a poharat. Hozott a másikból is, meg a harmadikból, s ki tudja hányadikból. Apám megkóstolta, ő kiitta. Választani el is felejtettek, mert megeredt a nyelvük. Mesélgettek, kacagtak, boldogok voltak. Csak hazafelé, mikor a nap már pirosra sáppadt, akkor vált szótlanná az öreg. Bajusza egy árnyalattal lejjebb fitytyent és szorgalmasan nézte cipője hegyét— Mi van Édesapám, miért szontyolodott el? — Jaja, fiam, ne haragudj! — Ugyan miért? — Ne is kérdezd, szomorú a te vén apád. — Nem szabad; , — De kell; mert nagyon rossz. — Hogy mondhat ilyet? — Úgy; mert igaz. Apám látta, hogy komolyan beszélt, s meg akarta könnyíteni. — Na mesélje már el, milyen nagy bűnt követett el. — Csúnya dolog az... — Mondja már! — Förtelmes... — Mi? — Az, hogy itt van az én derék fiam, s és olyan... disznó részeg vagyok. Apám elkacagta magát. Ügy ment az öreg kissé horgasztott feje ellenére is, mint egy katona, s hangjában egyetlen gyanús rezdülés sem volt. — De Édesapám, egy cseppet sem lehet látni. — Na még csak az kéne... Elég, ha én tudom. .. Tíz éve már, hogy ez történt, s most amint levelét olvasom, szinte hangját is hallom. Nagyon-nagyon keserűvé vált. Értem is, hiszen legnagyobb büszkeségén esett csorba : most vesztette el első fogát... — Csúf nagyapád van, — irja,— foghíjas ... Király Endre- 14 -
