Harangszó, 1953 (2. évfolyam, 1-4. szám)

1953-08-01 / 4. szám

6

Az előadás folytatásában, amikor az “emigráns lelkibetegségeinek” általános tüneteit sorolta fel, ki-ki ráismert a saját esetére, mert ezek tág skálája a szimpla feledékenységtől, a félelemérzeten át a vad üldözési mániáig fokozódik. A felsorolásból kiemelünk néhányat okulásként: “... további tünete lelkibetegségünknek az egy közösséghez való tartozás érzetének csökkenése, az idevágó kötelezettségek elől való húzódozás, az áldozathozataltól való tartózkodás ... az egyéni érvényesülési vágy szinte patologikus formája, mely sokszor — a meglazult morál miatt — mások rovására, s honfitársainkra való tekintet nélkül jelentkezik...” Elszorult a szívünk az igaz megállapításra, mely szerint: “Az ifjúság fogalmi zavarba került ... s az elgyötört idegzetű, s a mindennapi kenyérért még maguk is gyökértelenül küzdő szülők, márcsak idő híján sem tudják megfelelően irányítani a fiatalság hajóját, a megkergült világeszmék tengerében! Még most is fülünkbe cseng a kérlelhetetlen konklúzió : “... pedig ne felejtsük el a nagy feledékenységben, hogy aki nem volt jó magyarnak, az nem lesz jó angolnak, amerikainak vagy brazilnak sem.”

A régiek megértő mosolya és az újak bizakodó tekintete nyugtázta a magától bekövetkező gyógyulási folyamat tüneteinek felsorolását, melyeket mindenki önmagán és közvetlen környezetén megfigyelhet. A régiek igaznak ismerték el a logikus levezetést saját tapasztalataik alapján, az újak pedig érezték helyességét a tudományra épített orvosi diagnózisnak. Az együvétartozás érzete tudattá vált a jelenlévőkben s ez a hangulat itt a teremben már egységes volt. A jelenvoltak érezték, hogy maga az idő bontja le az idők okozta válaszfalat, s a lassú gyógyulás önmagától is bekövetkezik.

Itt adott az orvos egy megszívlelendő gyakorlati tanácsot a gyógyulás siettetésére. Egységes beszédtémát a

közös ideálért. “Hagyjuk abba mind a zártkörű baráti társaságban, mind pedig az átfogóbb jellegű társadalmi összejöveteleken a jelen nem lévők okkal vagy ok nélküli megszólását és kibeszélését” — ezt a terméketlen locsogást, mely csak a szakadékok elmélyítésére, végső fokon pedig tettleges inzultusokra vezet. Váltsa fel nemzetiségre, felekezetre, nemre és korra való tekintet nélkül — ezeket a paranoiában fogant és csak ellentéteket nemző, gyűlölködéssé fajuló, értelmetlenül destruáló beszédtémákat egy konstruktív segítőszándéktól áthatott társalgás. Ne felejtsük el, hogy különbség nélkül minden magyarnak, sőt még a magukat csak magyar ajkúnak nyilvánító emigránsoknak is egy egyetlen igazi tudott, vagy tudatalatti közös sebe van, s ez az otthonmaradt családtagok, barátok, vagy ismerősök sebével azonos. “Legyen tehát beszédtémánk”— folytatta Matolcsy — “hogy ki mit és mennyit tett az összmagyarság érdekében és mit tud és fog tenni a közös cél elérésére.” A jelenvoltak kivétel nélkül úgy érezték, hogy Matolcsy helyes időben húzta meg a lelkiismerethez szóló harangokat, mint ahogy utalt is a június 17—iki berlini és a június 19—iki csepeli és diósgyőri eseményekre, melyekkel mint mondta : ”... feltartóztathatatlanul megkezdődött a felbomlás aktív folyamata, melyet többé megállítani, vagy tartósan feltartóztatni nem lehet.”

A felelőssége tudatában levő magyar szellemiség küldte általa segélytkérő üzenetét és célravezető javaslatát, mellyel hazánk részére a megillető helyet méltó módon biztosíthatjuk a születendő “Új Európa” közösségében. Elérhetjük ezt valóban, ha minden emigráns a közös cél érdekében csak arra törekszik: “.. .hogy minél nagyobb erkölcsi és anyagi tőkét gyűjtsön, hogy azzal állhasson mint egységes tömb majdan rendelkezésére az arra rászoruló hazánknak!”