Harangszó, 1953 (2. évfolyam, 1-4. szám)
1953-08-01 / 4. szám
3 A székelyudvarhelyi kollégium. Az én jó barátom, tiszteletes Apostol János uram, a brazíliai ev. ref. egyház méltó lelkipásztora és vezetője — s akit én persze csak úgy magunk között “János apostol”-nak tisztelek; Uram bocsá még kálvinista szentté fogom őt avatni! De úgy kell neki! Úgy kell neki! Mert miért is akarja ő, abból a véletlenségből kifolyólag, hogy én, őskatólikus létemre ott végezvén a gimnáziumot, írjak valamit az ev. ref. kollégiumról. És leginkább is, vigyázd meg Apostol János tiszteletes Uram a Ludas Matyi históriáját! — Hogy én írjak!— Hogy én ne írjak, annak százegy oka is van. A százegyedik, hogy nem tudok. Olvasni csak tudok és szeretek is. De ez még nem jelenti azt, 'h°gy írni is tudjak. Meg aztán, innen-onnan ötven esztendeje annak, hogy én az udvarhelyi református kollégiumból kikerültem. S az ötvenesztendők homályos ködén keresztül hogy lássam én meg mindazt, amit ott éltem át, ott láttam, ott tanultam? Ha igaz az a fiziológiai megállapítás, hogy mennél idősebb az ember, annál hátrább tudja visszavinni az emlékezetét s élesen látni a rég elmúlt dolgokat — így például a közepes korban a közvetlen, —időben— hátamögötti dolgokra emlékszik élesen, míg az erősen előrehaladott korban a gyermek és ifjúsági dolgokra emlékszik inkább vissza. Hát mondom, ha ez így igaz, akkor én még hál Istennek nem vagyok vén ember, mert bizony meglehetősen hiányosak, hézagosak az emlékeim éppen az ötvenesztendő előtti dolgaimra. Hanem azért majd csak matatok, keresgélek az emlékeimben s talán valamit csak kikotorok.— Ejnye, hiszen a vak tyúk is talál szemet! De csak térjünk vissza az én udvarhelyi életemre s leginkább is a ref. kollégiumra. Mindközönségesen ismert és tudott dolog, hogy Erdély nagy Fejedelme iktári Bethlen Gábor —a jó Isten nyugosztalja őt haló poraiban is— 1622—ben emelte akadémiai rangra a gyulafehérvári gimnáziumot, amit is “Academium Collegium” (vagy Gymnasium Uustre)-nak hívtak abban az időben. Professzorai voltak az úgynevezett “publicus praeceptor”-ok, meg a “privatus praeceptorok”. Ez utóbbiak az academium collegium utolsó évfolyamát végző ifjak voltak, (manapság, vagy jobban mondva az én diákkoromban, segédtanárnak hívták őket.) Ezeket a privatus praeceptorokat küldték ki aztán mint tanárokat a kisebb rangú gimnáziumokba, de maradtak közülük az academián is. Nagyenyedre csak 1662-ben helyezte át Apafy Mihály fejedelem. Ennek a gyulafehérvári Bethlen Gábor alapításnak egyik kihajtása volt (róla maradt reá a “Bethlen kollégium” név) a székelyudvarhelyi kollégium is. Sok ideig, talán majdnem 150 évig is még gimnáziumnak is csak másodrendű lehetett, mert azt a szép nagy épülettömböt, amit még én ismertem, csak 1770-ben kapta meg a székelység hosszantartó és ernyedetlen sürgetésre. Nagy vonásaiban még ma is az. Az-az, hogy ma az-e azt nem merem állítani, mert 50 esztendő mégis csak valami, még időben is. Aztán meg nem is tudom, hogy a románok nem változtattak— vettek-e el belőle.— Hogy tekintélyesen nagy terjedelmű volt, az már abból is kiviláglik, hogy az én időmben 600-700 tanulója is volt.— Nagy terjedelmű volt, mert az utcára néző főhomlokzati része csak egyemeletes volt. Voltak aztán a belső részein váltakozva földszintes meg emeleti részei is, amik
