Harangszó, 1953 (2. évfolyam, 1-4. szám)
1953-06-01 / 3. szám
5 Vjouqjy. - Ыащ Vagy egy nagy mű,—vagy egy nagy szenvedély. Vagy égő nyár,—vagy gyémántfényű tél. Vagy az Űristen,—vagy az emberek. Vagy a kolostor,—vagy fészek meleg. Vagy a csúcsok nagy edző hidege, Vagy egy asszony simogató keze. Vagy fent, vagy lent, élőn, halálra-váltan, Jaj, csak ne felemásan, felemásan! REMÉNYIK SÁNDOR ‘Ы'ихж, тщи-Мат... Uram, megvallom, nem voltam Mindig a te hú fiad, s zúgolódtam e miatt is, a miatt! De hiszen úgy vagyunk mi Veled, apró kis emberek, ha süt a Nap, kacag az Élet, dehogy is várnánk, kívánnánk Téged! Csak ha a sorsunk balra tér le, sírunk fel Hozzád fázva, félve, és sopánkodva, hajladozva térünk be a hajlékodba. Uram, én sem voltam más! Te hozzád sújtott könnyes-bánat. Azóta hiszlek és csodállak: mert a könny, a kínok véres árja azóta rólam úgy pereg le, mintha nem is fájna, nem sebezne. S olyan jó így: könnyek, bánat... ... a te szived... a te várad... künt az élet törtetése, Veled csönd, a lélek fénye! Uram! Ó add, hogy mindig így legyen, legyen: valamin sírnom, valami, ami fáj! Mert tudom, gyarló az ember, én is itthagynálak, ha az élet nem ver; de így a bánat mindig ittmaraszt, újra térdre vet, s Uram, oly jó itt: sírni, panaszkodni és megenyhülni Veled! ALFÖLDI GÉZA
