Harangszó, 1953 (2. évfolyam, 1-4. szám)
1953-06-01 / 3. szám
4 gyárrá, tanult, értelmes emberré formálta a Kollégium fiait s négyszázéves működése alatt több mint 40 ezer főnyi magasabb tudományos képzettségű diák-légiót bocsátott szét a magyar földön. Széchenyi nagy álmát, a magyar “szellemi parlag” megmunkálását tette magáévá, sok értékes “kiművelt emberfőt” adva hazájának, egyházának, népének. Csoknai Vitéz Mihály, Kazinczy, Kölcsey, Arany, Szabolcska, Tisza István mind-mind itt nyerték az öreg Kollégium falai között tudásukat, ha sokszor talán nem értettek is mindenben egyet az Alma Mater spártai nyerseségű, sokszor keményszavú dorgáló szellemével... “Egymás terhét hordozzátok s így töltsétek be a Krisztus törvényét” — ez a pálapostoli organikus társadalomszemlélet ott található a református Kollégium világnézeti hátterében, mert ez az iskolán belüli fentebb leírt közösségi elv az iskolán kívül az egész református egyházban, társadalomban is elterjedt. Nemigen volt korszak a magyar közgondolkodásban, amikor annyi egyszerű embernek annyira szívügye lett volna egy tőle esetleg távoleső s talán nem is az ő gyermekét oktató iskola, mondjuk —mai gondolkodással— nadrágos embert, “urat” nevelő iskola, mint amennyire szívügye volt az öreg debreceni Kollégium minden református magyarnak, ösztönszerüleg is megérezték ebben azt, hogy a mi református társadalmunk Isten rendelése szerint egy osztálynélküli társadalom. Lehet különféle tanultságú, foglalkozású, vagyoni helyzetű csoport ebben a társadalomban, de mindenik egy családnak a tagja, mindegyik létminimumáért az egész felelős. A vérnek, a sorsnak közösségét minden egyes magyarnak vállalnia kell, s ez a szellem teremtette meg a magyar református szolidaritást. Mindenki érezte, hogy minden egyházi intézményünk, a kis erdélyi haranglábtól a debreceni Nagytemplomig, mindnyájunk közös tulajdona; itt nincsen enyém vagy tiéd, itt minden a “miénk”. A Debreceni Kollégium egész élete, története ennek a szociális szellemnek, a magyarság összefogásának, kultúráért való áldozatkészségének csodálatos példája. Nagy Attila * Kurátor — ifj. Poór Imre. Külön cikkben —Üj arcok címen— foglalkozunk az egyháztanács új tagjainak a beiktatásával. Ki kell emelnünk azonban azt, hogy kúrátorunkat újra visszaválasztotta a közgyűlés. Magyar egyházunkat teljesen az önkéntes támogatók adományaiból és különösen rendszeres tagsági dijából tartjuk fenn. A legnagyobb elismerés, megbecsülés az, amikor ugyanazt a gondnokot ismét és ismét megválasztja az egyházfenntartókból alakult közgyűlés. Ifj Poór Imre beiktatásakor, mikor megköszönte a belehelyezett bizalmat hangsúlyozta, hogy nem felejtkezett meg régi Ígéretéről, arról hogy paróchia, megfelelő lelkészlakás építését szorgalmazza, de ugyanakkor a szép új tervet: a szeretetház megvalósítását is lelkére veszi * A presbitérium 1952. október 6-i gyűlésén az újbor úrvacsora alkalmát október első vasárnapjára tette át. Ez a lelki javakért való hálaadás lesz. A világ evangéliumi keresztyén népeivel közösen ugyanezen a napon tartjuk az egymással és az Istennel Való közösség ünnepét. — így 1953- tól kezdve a Reformáció hónapját mi is úrvacsoravétellel kezdhetjük meg. •fr Helyreigazítás. A legutóbbi Híradó Sárospatak cikkében a legelső teljes magyar bibliafordítás kiadási éve helyesen 1590. A fordító: Károli Gáspár gönczi lelkipásztor.—
