Harang, 1991 (3. évfolyam, 1-4. szám)
1991-02-01 / 2. szám
sonló gyerekeknek szeretetre, gondoskodásra és gyöngédségre van szükségük, - minthogy ők annyit kapnak a szüleiktől. Adjunk hát hálát Istennek, hogy alkalmunk volt megismerni egymást. S egymás ismerete igen közel hozott bennünket. Mi képesek leszünk az egész világ gyermekein segíteni, hiszen - amint tudjátok - nővéreink az egész világon dolgoznak. Ezzel a jutalommal: a békedíjjal igyekezni fogok otthont teremteni sok otthontalannak. Mert hiszem: a szeretet otthon kezdődik. S ha otthont tudunk teremteni a szegényeknek, úgy vélem, mindig több és több szeretet fog kiáradni. És ezen a megértő szereteten keresztül meg tudjuk majd vinni a békét. Jó hír lehetünk a szegényeknek. Először saját családunk szegényeinek - aztán az országban és az egész világon. Hogy ezt megtehessük, nővéreink életének imával kell átszövődnie. Krisztussal kell összefonódniuk, hogy képesek legyenek megértésére, megosztására. Minthogy ma annyi a szenvedés - úgy érzem, Krisztus szenvedése újul meg mindegyre -, mi ott állunk, hogy megosszuk ezt a szenvedést, megosszuk az emberek gyötrelmét. Körös-körül a világon, nemcsak a szegény országokban. De úgy találtam, hogy a Nyugat szegénységét sokkal nehezebb megszüntetni. Ha egy éhes embert szedek föl az utcáról és egy tányér rizst, egy darab kenyeret adok neki, kielégítettem^ megszüntettem az éhségét. Ám ha valakit kizártak, ha nemkívánatosnak érzi magát, ha úgy érzi, hogy nem szeretik, halálra rémítették, ha kiüldözték a társadalomból - ez olyan elevenbe vágó, olyan nagy szegénység, hogy igen nehéznek találom az orvoslását. Nővéreink Nyugaton ilyen emberek között dolgoznak. A minap 15 dollárt kaptam egy férfitól, aki húsz éve hanyatt fekszik, s csak a jobb kezét tudja mozgatni. Égyetlen vidító társa a dohányzás. Azt mondta nekem: nem dohányzóm egy hétig - s elküldöm ezt az összeget. Rettenetes áldozatába kerülhetett. De milyen gyönyörű, hogy így adott a magáéból. Ezzel a pénzzel kenyeret vettem, és azoknak adtam, akik éheztek. Öröm minkét oldalon. Ő adott, a szegények kaptak. Sohasem felejtem el, mikor egyszer vagy 14 professzor jött az Egyesült Államok különböző egyetemeiről. Eljöttek Kalkuttába a házunkba. Beszélgettünk arról, hogy jártak a haldoklók otthonában. Utána eljöttek a házunkba - szeretetről, részvétről beszélgettünk. Ekkor egyikük kért: Teréz anya, kérem, mondjon nekünk valamit, ami emlékezetes lesz számunkra. Azt mondtam nekik: „Mosolyogjatok egymásra! Szakítsatok időt egymásnak a családban. Mosolyogjatok egymásra!” (A Nobel-békedíj átvételén elhangzott beszédforrása: E. Le Joly: Jézusért tesszük. Ford. Sántha Máté. Prugg Verlag, 1983,195-203.) KINEK TÁMASZ AZ ALAPÍTVÁNY? Vannak, akiken segíteni kell - és vannak, akik segíteni akarnak másokon A néni, aki tanácsért fordult hozzám, ez utóbbi csoporthoz tartozik. „Nem vagyok gazdag, de annál több a pénzem, mint amit elkölthetek" - mondta. - „Kislány koromban volt két fogadott testvérem, anyánk a háborúban odavett két árvát, évekig velünk éltek. Egyikük már meghalt, a másik Amerikában él, levelezünk. O is szeretne egy kis pénzt küldeni az elhagyott, állami gyerekek segítésére. Én is tudok valamicskét adni. Olvastam a maga könyvét, biztosan szolgál tanáccsal." Valóban úgy tűnt, lesz jó tippem. A kezdeményezések korát éljük. Szemünk láttára bomlanak fel régi intézményi formák, és alakulnak az újak. Ilyen a gyermekekről való gondoskodás (állami) rendszere is. Törvény még nincs az újra, de a régi már bomlóban. Új fogalmakat vezetnek be, az állami gondozott kifejezés helyébe: az állami nevelt és az intézeti nevelt fogalmát. Megvallom, nem tudom, mit jelent. Sokan tudtuk és mondtuk: a mamutotthonok nem alkalmasak a nevelésre. Még az életre sem. A nevelőszülőkhöz adás mellett annyi módja lenne a gondoskodásnak! Hogy a fiatalok százai, ezrei ne városok otthontalan csavargói, kiszolgáltatott, jogfosztott, leépült felnőttek legyenek, többek között falvakba kellene telepíteni őket már fiatalon. Különösen azokat, akik a városban amúgy is gyökértelenek, mivel kis helyekről kerültek állami otthonba. Egyik elképzelés erre: a megyei Gyermek- és Ifjúságvédő Intézet kiszemel valamely nagyobb családi házat egy községben, ahol amúgy is vannak nevelőszülőknél gyerekek, a házat megvásárolja, átalakítja és ott élhet nyolc-tíz, tizenöt fiú vagy lány minimális felügyelettel. Keresnek számukra munkát, van köztük továbbtanuló is. Ebből a házból a tizennyolcadik születésnapon nem rakják utcára, hanem tovább lakhat ott a családalapításig. Másutt, más házakban fiatal házasok élhetnek átmenetileg, amíg nem jutnak saját lakáshoz. Pénz persze jelenleg erre sincs az állami költségvetésből. Miből, hogyan kezdjük el hát? Korunk hirtelen támadt divatja az alapítvány. Ebben sok a pozitív vonás, de meggyőződésem, hogy számtalan visszaélésre is alkalmat adhat. Ily módon szűk rokoni, baráti kört támogathat, bárkit futtathat és naggyá tehet a közvélemény előtt a hirtelen meggazdagodott pénzes ismeretlen (vagy ismert egyén). A Támasz Alapítvány ilyen cselekedetnek indult. 1990. január 29-én alapította a Pest megyei GYIVI pedagógus utógondozóinak szakmai közössége. Céljuk világos és egyértelmű. Dolgozó fiatalok részére albérlők házát és otthonokat szeretnének létrehozni, a már említett új gondoskodási formát megvalósítandó. A konkrét ok pedig: az intézetnek lehetősége adódott egy családi ház megvásárlására. A szakmai közösség az induláshoz fizetéséből felajánlott egy összeget, a továbbiakat pedig a megadott csekkszámlaszámon várják, az OTP szentendrei fiókjába. Mindezt egy szórólapon tudatták az alapítók nevével, telefonszámmal, akik - hangsúlyozom - a GYIVI munkatársai. A néni, aki segíteni akar, örülni fog, gondoltam. De hát annyi minden történik mostanában, mielőtt megadom neki a számlaszámot, kicsit utánanézek. Talán már annyi pénz gyűlt össze, hogy nincs is rá szükség. Felhívtam hát az alapítvány létrehozóját, a pomázi GYIVI-ben. Ott furcsa mód, közölték velem, hogy az illető kilépett. Kértem a második számú ügyintézőt, az is kilépett. Ki foglalkozik most az alapítvány ügyeivel? - kérdeztem. Senki. Illetve egy harmadik személy, az pedig hosszan betegállományban van. Na és az igazgató? Igazgató nincs. Az ügyvezető igazgató pedig teli van egyéb gondokkal. Hogy miért nincs igazgató, a lapok megírták a nyáron. O is kilépett, mert azt hitte, ezzel megússza, de az ügyészi vizsgálat azóta megindult ellene. Mivel az árvák pénzét (legfőbb gyámként) véletlenül ő vette fel, mivel számtaan botrányos ügye volt, s évekig hallgató beosztottjai végre kipakoltak. (O a'harmadik megyei intézeti igazgató, aki rövid idő alatt lebukott, milliós sikkasztások, elherdált vagyonok és életek miatt.) Ezek után elmentem Sülysápra, mert aszóban forgó házat ott akarta megvásárolni a Támasz Alapítvány. A Dózsa György út 15. szám alatti ingatlant valóban megvették, ami ott áll üresen, elhagyatva, már többször betörtek és megrongálták. Dr. Zolesz Lászlóné nevelőszülő elmondta: már megbánta, hogy segített. O hajtotta fel ugyanis a házat, rábeszélte az örököst, hogy a GYTVI-nek adja el, adományokat gyűjtött szövetkezetektől, kisemberektől, az akkori tanács is segített. És most az alapítvány kezelői köddé váltak. Azt beszélik, tagjai sikkasztottak, azért pucoltak el. A telekkönyvi átírás tisztázatlan. A ház üres, sőt az a hír járja, hogy a - nem létező? - alapítvány árulja a házat egy rámenős vevőnek. Milyen jogon? Kié lesz a pénz? Kinek számolnak el? S micsoda véletlen, hogy az alapító-szervező a lebukott GYTVI-igazgató haverja, ivócimborája volt. Az ellenőrző körutakat nem mindig józanon tették... A nénit természetesen óva intettem a jó cselekedettől. S hogy miért írom meg az esetet? Mert igaznak bizonyult a fenntartásom: a jószándék mellé törvényesség, átfogó ellenőrzés szükségeltetik. Szélhámosok, kalandorok mindig lesznek. De hát ne hagyjuk, hogy a zavarosban halásszanak. Sőt: ne legyen zavaros a helyzet... (siló) 18 HARANG
