Harang, 1991 (3. évfolyam, 1-4. szám)
1991-02-01 / 2. szám
„Az ópiumot választottam” - mondta megtérése magyarázataként a marxista múltját elhagyó. S mi tagadás, az így látszólag körön belülre kerülő népes társaságra talált. Nem kevesen vannak a keresztények közül, akiknek valóban ópium a kereszténység. Ha paradoxonnak is hangzik: nemcsak az ateisták ateizmusáról, de a keresztények ateizmusáról is beszélhetünk olykor. Már Aquinói Szent Tamás utalt arra, hogy sok keresztény még mindig az Ószövetség rendjében él. Ma is számosán megelégszenek egy „belső zsinagógával”, mert könnyebb „érzéstelenítést” keresni a törvényben, mint elfogadni és teljesíteni az élő Isten kívánságait. „A hit jó alibiket nyújthat oly magatartások fedezésére is, amelyeket nélküle hazugságoknak neveznénk.” Mélyére tekintve kiderül, többnyire öncsalásokkal állunk szemben, amely mögött az irrealizmus formái húzódnak meg. A hitélettel is úgy vagyunk, mint minden élettel, amelynek alapja a szeretet. Nem érhetjük be eszmékkel és elvontságokkal. Igaz, hogy a hitnek megvan a tárgya, a tartalma, amely meghallgatást és az értelem munkáját igényli - de tévednénk, ha a hitet úgy fognók fel, mint ami egyedül az ész csatlakozásán múlik. Istentiszteleteinken mondhatjuk s hihetjük a Credo minden misztériumát - úgy elméletben -, anélkül, hogy ez bármiben feszélyezne minket. A hit nem más ily esetben, mint elvont igazságok elfogadása az értelem által. S ez szépen megfér egész sor magatartással, viselkedéssel és elképzeléssel, amelyeknek Alibi hit nincs semmi kereszténységtartalma, sőt gyakran ellentétesek azzal. Megfeledkezünk a hit két lényeges jellegzetességéről. Elsősorban arról, hogy a hit számára lehetetlen különválasztani az üzenet tartalmát attól, aki az üzenetet küldi nekünk. Hit csak akkor forog fenn, ha ráhagyatkozunk arra, aki beszél. Istenről csak Isten beszélhet egyedül helyesen. Nincs hitaktus, csak egy találkozás, egy tényleges pünkösd nevében. Isten, aki mondja magát nekünk: ez a mi hitünk tárgya és egyetlen igazolása. Nincs hit ezen a személyes Istennel való találkozáson kívül, aki magát mondja személyesen az embernek. Ugyanakkor a hit, amely az abszolút bizonyosságot közlő Istenen nyugszik, homályos marad az értelem számára. Nem értelmi evidenciákkal rendelkezik. Vagyis a bizonyosság nem fakadhat egyedül az értelemből, hanem a szeretetből, az akaratból, amely biztosan megtalálja beteljesülését abban, amit Isten ajánl neki. A tudományos megismerésben a bizonyosság egyedül az értelemből ered: csatlakozunk valakihez, mert nyilvánvalónak látjuk. A hitben viszont azért csatlakozunk, mert a szeretet mondja nekünk, hogy az a legbiztosabb jó a számunkra. Az ember nemcsak azért hisz valamely igazságnak, mert az hihetőnek vagy kielégítőnek látszik, hanem mert olyan jóról van szó, amely Xantus Géza rajza egybeesik saját javával. A szeretet, az akarat az, ami a hitnél megadja a csatlakozási indítékot. Isten segítsége felismerteti velünk, hogy jó az, amit ajánl nekünk - számunkra jó. Az akarat pedig rárögzíti értelmünket az üzenetre, a jóra vivőre. A jó sohasem tiszta eszme, hanem mindig elválaszthatatlan a valóságtól. A boldogságkeresés ezer útja bizonyítja ezt. Ha a hitnél valami jóról van szó - márpedig a lehető legnagyobb jóról: az üdvösségemről —, akkor nem érhetjük be csupán ismeretével, hanem birtokolni és szeretni is akarjuk azt. Arról a valóságról pedig, amelyről felfedezzük, hogy jó a számunkra, ugyanakkor azt is felfedezzük, hogy az személyes: isteni, aki a maga teljességében Krisztuson át nyilatkozott meg. Ez a felfedezés: a krisztusi találkozás. Ugyanakkor az, hogy ismerjük Krisztus történetét, megtanultuk, mit kell gondolni felőle, még korántsem annyi, megvan a hitünk. Mindez így még mindig csak eszme és elvontság. S felette hajlamosak vagyunk arra, hogy idáig jussunk el, s ne tovább. Holott a hit a „valóságnál” végződik, vagyis a személyes Istennél. Amíg az elvontságok síkján maradunk, mindenféle irrealizmusnak tesszük ki magunk. S mindaddig tart ez, amíg a küszöbön átlépve el nem mondhatjuk, hogy találkoztunk egy Másikkal, oly hihetően, hogy urunknak valljuk Őt, mert felismertük: valóban szükségünk van erre a Másikra, Krisztusra, hogy éljen. Sem Krisztus, sem Szent Pál nem kérdezte azt: hiszünk-e Isten létezésében, hanem hogy hisszük-e, hogy Jézus az Isten fia, és hogy Isten az úr. Egy-A keresztények ateizmusa HARANG 19
