Harang, 1991 (3. évfolyam, 1-4. szám)

1991-01-01 / 1. szám

Emlékezők és emlékeztetők A magyar történelemben az októberi hónapok bővel­kednek nevezetes évfordulók­ban. Dicső tettek, szomorú vagy szégyenteljes események egya­ránt történtek ősszel. Immár egy esztendeje szabadon és teljes szívből éljük át a gerincünket kiegyenesítő 1956-os októberi hónapok páratlan szépségét. A gyász és a kegyelet érzéseivel gondolunk október 6-án az Ara­di Vértanúkra. De ez nem elég­séges. Emelkedő néphez és az öntudatát visszaszerző nemzet­hez méltóan történelmünk egé­szét kell a magunkénak valla­nunk. A sötét és szégyenteljes napokról sem feledkezhetünk meg. Ilyen dátum az 1944. októ­ber 15-i, a nyilas puccs és hata­lomátvétel napja, melyre ez az egyszerűségében is sokat mon­dó emlékmű emlékeztet és ame­lyet most körülállunk. Ha a szemünk elé táruló Du­­na-part, a dunaparti kövek be­szélni tudnának, budapesti zsidó honfitársaink 46 évvel ezelőtti szenvedéseiről és ártatlanul ki­ontott véréről szólnának. A kró­nikák eddig - jogosan - a hitle­rista német fegyveres erők fele­lősségét domborították ki. De nem lehet mindent az ország megszállásával, háborúval, az ostrommal magyarázni, mert a nyilas csőcselék rémtetteire nincs mentség és nincs magya­rázat. Testvér ölt testvért, ma­gyarnak magyar ontotta vérét, s a történelem előtt felelnünk kell arra a kérdésre, amit az Úristen először Káintól kérdezett: „Mit tettél? Testvéred kiontott vére kiált hozzám a földről.” Nemcsak a magam és kormá­nyunk nevében, hanem vala­mennyi jóérzésű magyar nevé­ben szólók most, midőn megkö­vetem zsidó honfitársaimat az 1944-es tragédiáért, a német ha­láltáborokba való elhurcolásu­kért és elpusztításukért, amelyet mi - közös történelmünk örökö­sei - nem voltunk képesek meg­akadályozni. A magyarság egészét érte pél­dátlan veszteség, hiszen a nem­zet egyik alkotó része pusztult el s így megbomlott e szerves egy­ség. Országunk, legfőképp fővá­rosunk, Budapest fejlődése el­képzelhetetlen az itt élt zsidók szorgos munkája, tehetsége nél­kül. A múltból tanulnunk kell, ha már a megváltoztathatatlant nem tudjuk megváltoztatni. Mi­lyen feladatokat ró ránk a vész­korszak tanulsága? Legfőkép­pen azt, hogy nem nézhetjük tét­lenül, hogy a történelem játék­szerévé váljunk s ezért fel kell lépnünk kölcsönösen a gyűlöl­ködés és a kirekesztés minden formája ellen. E nap és ezen alkalom lehető­séget ad számomra, hogy ismé­telten megerősítsem a magyar kormány eltökélt szándékát: olyan Magyarország építésén fáradozunk, amelyben ezentúl senkinek sem kell félnie szárma­zása vagy vallási hovatartozása miatt. A gyűlölködés és a kire­kesztés elítélése nem lehet pusz­ta deklaráció, a tetteknek kell beszélniük. A vezetésem alatt álló intézmények és a hazai zsi­dó szervezetek között kialakult jó kapcsolat biztosítéka annak, hogy minden, az általunk meg­ismert és felderített zsidó-elle­nes megynyilvánulásra megfe­lelő választ adunk, a törvény ha­talmával élünk. A demokráciá­val járó nagyobb szabadság nem jelenti az uszítás és a gyűlölkö­dés szabadságát. A magyar zsidósággal szem­ben az új, demokratikus állam­­hatalom felelősséget érez és vé­delmet nyújt. Alkotó együttmű­ködésre törekszünk, ezért támo­gatjuk a hazai zsidóság vallási, kultúrális és nevelési tevékeny­ségét. A békés, nyugodt alkotómun­ka légkörének biztosítását kell érezniük zsidó honfitársainknak a kormányzat ama igyekezeté­ben is, ahogyan a Magyarország és Izrael közötti harmonikus ál­lamközi kapcsolatok megterem­tésén fáradozik. Ezért is tartjuk fontosnak, hogy Izraelben ma­gyar, Budapesten pedig izraeli kultúrális intézet létesüljön. Mindenkit - így a zsidó szár­­mazásúakat is -, akik korábban emigrációba kényszerültek, ha­zavárunk, hogy közösen építsük a megújuló, demokratikus Ma­gyarországot. A bizalom szálai­nak tartós és szilárd szövésében vagyunkérdekeltek.ezértahosz­­szútávú bizalomépítés is közös felelősségünk. Bizalomért bi­zalmat! Ez legyen a jelszavunk az élet hétköznapjaiban is. Ez az emlékmű, amely jelké­pes sírhantnak is tekinthető, azonban nemcsak zsidóknak, hanem magyaroknak és cigá­nyoknak és minden más nemze­tiségűnek is állít emléket, akiket a vészkorszakban elpusztítot­tak. Ez az emlékmű azt is hirde­ti, hogy a nyilas rémuralom ide­jén is voltak olyan magyarok - apácákésszerzetesek.diakonisz­­szák és diakónusok, lelkészek és az egyházak világi tisztviselői, katonák és civilek, egyszerű em­berek, a humanista értékekért küzdők - akik életük kockázta­tásával siettek az üldözöttek megsegítésére. Nem egyet kö­zülük szintén a Duna habjai nyeltek el örökre. Legyen áldott az emlékezetük! Hölgyeim és Uraim! Nem tudhatjuk, hogy a törté­nelem miként emlékezik majd meg a mai napról, 1990. október 14-ről. Szeretném remélni, hogy nem csupán egy nap lesz a többi októberi vasárnapok között, ha­nem az újrakezdés vasárnapja. Miként a sebek és csontok a gyógyulás közben összeforrnak, úgy kell a magyarság minden rétegének, minden alkotórészé­nek egybeforrnia. Szilárdan hi­szem és vallom, hogy a gyógyu­lás útján járunk. Ezen emlékmű nemcsak a múltat idézi, hanem a jelennek is szól. Hirdeti, hogy ártatlanul meg­ölt honfitársainkat nem felejtjük el, emléküket kegyelettel meg­őrizzük. Tetteiket és értelmetlen halálukat számon tartjuk. Mi­ként az 1956-os októberi napok elesettjei és később kivégzettjei, úgy az 1944-es mártírjaink is jelképei a magyarság élniakará­­sának. Hőseink és példaképeink ők az előttünk álló tennivalók­ban, az új magyar köztársaság megteremtésében. Ezen gondolatok jegyében tisztelgek és hajtom meg fejem emlékük előtt. HORVÁTH BALÁZS Stein Anna Franciaországban élő, neves magyar származású festőművésznő kerámiafestménye a Margit híd pesti hídfőjénél IMTI Fotó) HARANG 57

Next

/
Thumbnails
Contents