Harang, 1991 (3. évfolyam, 1-4. szám)
1991-01-01 / 1. szám
NÉPEK ÉS VALLÁSOK tibeti eredetű - isten tiszteletén, másrészt a lélekvándorlás hitén alapult, vagyis azon - elszakadva a buddhizmus eredeti tanításától, mely a lélek fogalmát nem ismeri hogy a lélek a halál után valamilyen formában újjászületik, illetve a pokolba vagy a mennyországba jut. Az egyszerű hívők természetesen elsődleges céljuknak a rettenetesnek bemutatott pokol elkerülését tekintették, illetve védekezést mindenféle ártó erő ellen. Az istenek befolyásolására több mód kínálkozott. Imádkozhattak, vagy valamiféle varázseljáráshoz folyamodtak, ám ehhez kérniük kellett a szerzetesek vagy a varázslók segítségét, akik nélkül nem lehetett az istenekkel érintkezni. Kegyes cselekedetnek számított továbbá a zarándoklat - kiváltképp a dalai lámához -, valamint az adomány és az áldozat. A módosabbak az utak mentén vagy a kolostorok közelében kisebb építményeket emeltek az istenek és a szentek tiszteletére. A félig-meddig babonás hiedelmekkel szemben a lámaista papok és szerzetesek közelebb álltak a maháj ána buddhizmus eredeti tanításához, melyek szerint a végső cél a Buddha-állapot, a legteljesebb boldogság, a nirvánába jutás elérése. Ehhez a szerzeteseknek kétféle út állt rendelkezésére. Az egyik az állandó önsanyargatáson és meditáción alapult, a másik a kevésbé szigorú és fárasztó kolostori életen, ahol a magány, a szabályok betartása, az imádkozás, a jó cselekedet segített a cél elérésében. Ezen utak mellett idővel kialakult egy harmadik is, a tantrizmus, mely a legtávolabb állt a buddhizmus eredeti tanaitól. Ez - gyökerei Indiába nyúlnak vissza - a varázslatok segítségével akarta rábírni az isteneket a kívánságok teljesítésére. E tan szerint varázserővel bírhat egy szó, szótag, betű, számjel, gesztus és ezekkel védelmet lehet szerezni vagy gyógyítani, de még az újjászületést és a végső boldogságot is el lehet érni - persze csak azon kevesek számára, akik birtokában vannak a tudásnak. A tantrizmus erős befolyással bírt a lámaizmusra, még akkor is, ha az egyház megújítói küzdöttek ellene. Három „élő buddha”a helyiek nyelvén tulku láma - Kelet-Tibetből, díszes öltözetben Az idegeneket azonban nem annyira a tantra nehezen követhető, ezoterikus zagyvaságai érdekelték, hanem azok a jógán alapuló aszketikus gyakorlatok, melyek révén a tapasztalt szerzetesek szinte tökéletesen uralkodtak testük, érzékszerveik felett. Ilyen jártasságuk valóban hihetetlen volt, bár csodatételeik nagyobb része hipnotikus képességük számlájára írható. Az elhivatott szerzetesek ezeket a módszereket soha nem célnak, hanem eszköznek tekintették, hogy általuk egy magasabb rendű szellemi állapotot érjenek el. Megvetették azokat, akik a tömegek elkápráztatására, világi céljaik elérésére vesztegették tudásukat. Az egyházi szervezet A lámaista egyház élén tehát a dalai láma állt, a legfontosabb élő isten, a lámák pápája. (Sokan tévesen az egész buddhizmus fejének hitték és hiszik, valójában hatalma csak a lámaizmusban érvényesül.) Természetesen az ő kiválasztására fordították mindig a legnagyobb gondot. Mikor megtalálták a gyereket, akiben újjászületett az előző láma, szüleivel együtt a fővárosba, a Potala palotába vitték, és megkezdődött a nevelése, melynek befejezése után, 18 éves korában ténylegesen is átvehette az uralmat az addig irányító régens kezéből. Már persze ha megérte nagykorúságát. A régensek ugyanis többnyire még idő előtt eltették láb alól, amivel az új főláma fölnevelkedtéig meghosszabbították hivatalukat. Ha viszont valami csoda folytán mégis életben maradt, akkor szinte korlátlan úr lett: egyházi és világi ügyekben szava volt a törvény. Amíg tehát a dalai láma kiskorú volt, az ország irányítása a régensek kezében volt, egyházi és vallási kérdésekben viszont a rangban utána következő pancsen lámának volt szava. Ok ketten álltak a lámaista egyház hierarchiájának élén. Alattuk voltak lényegében püspöki rangban a főpapok és a kolostorok főapátjai, mind élő istenek, vagyis elődjük reinkarnációi. A rangsor alacsonyabb fokán álltak a felszentelt papok, alattuk a szerzetesjelölt tanulók, a novíciusok (akik egy része élete végéig az is maradt.) A szigorú hierarchia azt jelentette, hogy a reinkarnációk kivételével minden szerzetesnek végig kellett járni a rangfokozatokat, ha egyházi karriert akart elérni. És ez már csak azért sem volt könnyű, mert rengeteg szerzetes élt Tibetben. Miután minden családból legalább egy fiúgyerek szinte kötelezően jelentkezett szerzetesnek, becslések szerint az ország férfi lakosságának negyede az egyház tagja volt. Volt, amikor csak a fővárosban 20 000 szerzetes élt. A szerzetesnek jelentkezett gyerekeket két-három évig elemi oktatásban részesítették, ezután rendes tanulók lettek ekkor már szerzetesi ruhát is hordhattak, majd novíciusok. Azokat, akik kellő előmenetelt értek el, 20 éves korukban fölszentelték, és így tényleges szerzetesek lettek. Az alapfokú oktatás során a szent szövegekkel, a szertartási eszközökkel, az egyházi renddel ismerkedtek meg. Létezett nagyobb kolostorokban felsőbb szintű oktatás is, melynek négy fakultása volt: a szutrák és legendák, a ► HARANG 47
