Harang, 1991 (3. évfolyam, 1-4. szám)
1991-01-01 / 1. szám
Hongkongi utcakép Hongkongban tovább ápolják az anyaország kulturális hagyományait: egy klasszikus kínai opera főhősnője, szerepköre tradicionális jelmezében Sodronykötélpálya a Peakre (lent) Gondos munkával készülnek a kézzel festett porcelán babafejek az egyik játékgyárban. A világhírű hongkongi kézműipar termékeinek legnagyobb vásárlói a nyugat-európai országok, az Egyesült Államok és Japán lakos; textil és konfekcióipara, az elektronika és a hajógyártás, sőt az idegenforgalom az ügyes kezeknek köszönhetően sosem látott fejlődést eredményeztek. Ügyes kereskedői a szalonképtelen nagy testvér, Kína környező tartományait is fejlesztve gazdagították a városállam polgárait. Felhőkarcolói, infrastruktúrája, a lakosok kegyeiért fényreklámozó cégek, mint bármely nagy világvárosban. Hongkongnak még sincs szerencséje. A 99 éves bérlemény ideje lejár. A szomszédban ugrásra készen a bekebelező földrésznyi anyácska, a mostohát édesded mosollyal csalogató. Egy lady vasakarata 50 év átmenetet ígér, de mire számíthat a mostoha, ha az édesgyereket is páncélosok tapossák Pokolra a Mennyei Béke terén? Hongkongnak szerencséje van - mondják idehaza kormányközeli körök is. Csepel ideális hely a vízhez szokott kínaiaknak. A tenger persze távolabb van, de ha kicsit átépítik az országot, felépítik zöldségeskertjeiket, házaikat és telefonközpontjukat, egész jól kapcsolatot tarthatnak a világgal. A közeli tököli bázisról röpülhetnek is gépeikkel, dzsunkáik pedig napok alatt a tengernél lehetnek. Persze a maguk életéhez kell idomítani a miénket is. Ha a magyaros virtus az ő üzleti tapasztalatukkal egyesül, talán nem is kell az egész magyar államadósságot nekik kifizetni -csak azért persze, hogy mosolygós, barátságos környezetben élhessenek, hiszen az nekik is sokkal jobb mi magunk is szívesen besegítünk. Megértem az álmodozást, értem a légvárak okát... Hongkongnak nincsen szerencséje. Olyan a történelme, mint Magyarországnak. Százötven éves megszállás, az egyenes derékkal kecsesen meghajlás, a hátsó kapuk kilincseinek ördögi kezelése, a most jó de mi lesz holnap dilemmája. Milyen jó is lenne összerakni amink van: ágról szakadtak és hazát vesztettek mulatságára. Jó, jó, sírva vigad a magyar - már akinek jó -, de mit tegyen a hongkongi? Ki gondolhatja komolyan, hogy hazáját, égövét, szokásait, az életét elhagyva fejvesztetten hozzánk menekülnek - ha már muszáj -, s nem a legközelebbi szigetre, ahonnan leshetik a visszatérés nem óráját, hanem perceit. Hát már nem emlékszünk a háború utáni népességcserékre, a nemzetállamot megcélzó kitelepítésekre, a hazatértek (csak) sírig tartó szenvedésére? Ki gondolhatja komolyan, hogy ez a kereskedő-világjáró nép a szívét is az útitáskájában őrzi? Mert arról az is könnyedén elképzelhető, hogy adósságunk fejében jó garanciák mellett hajlandó lenne eladni a zalai dombokat vagy a leghűségesebb magyar várost pár évtizedre. Hongkongnak legyen szerencséje. Éljenek szorgalmas polgárai boldogul - odahaza! HALÁSZ LAJOS HARANG 3
