Harang, 1991 (3. évfolyam, 1-4. szám)

1991-04-01 / 4. szám

-ván-, -vénes határozói igenevet, amely előidejű időhatározói mondatokat rövidít meg (bevévén a várat), nem teljes joggal nyelvi anakronizmusnak tekintjük, sőt orosz fordításoknál azt is megkívánják újabban, hogy a -va, -ve szerkezeteket is vagy főmondattá önállósítsuk, vagy egyidejű határozó mondattal (miközben, ahogy) fordítsuk le. S kétségtelen, hogy az élő nyelvben van egy kis húzódozás ezektől a formáktól, eredeti magyar szövegben bizonyára ritkábban fordulnak elő, mint a fordítottban.

A magyar nyelvnek ez a húzódozása az igenevektől indokolttá teszi, hogy a mondatmegtakarítást, ha lehet, más főnévi szerkezettel oldjuk meg. A főnévi igenévnek a magyarban édestestvére az -ás, -és végű főnév, s ez a „ra” raggal sokszor takarít meg célhatározói mondatot. Keresésére indultak: elindultak, hogy megkeressék. A módhatározói és időhatározói participiumok igen sokszor még összébb vonhatók jelzős főnévvel - amelynek jelzője a participium- vagy összetett szóval: fejét lehorgasztva - lehorgasztott fejjel; dolgát elvégezvén - dolgavégeztével. Az egyidejűség kifejezésére jó a melléknévi igenév -ban, -ben alakja: elmenőben benéztem hozzá. A módhatározói igenév igen sokszor egyszerű adverbiummal fordítható: tűnődve nézett rá - tűnődőn nézett rá. Ezek a formák még szorosabbak, mint a participium. A mellékmondatot egész egyszerű mondatrésszé teszik, s a magyar nyelv tömörítésének fontos nyelvtani formái lehetnek.

A magyar nyelv húzódozása az igenevektől, főként a főnéviektől, felfogható bizonyos absztrakcióiszony jeleként is. A lelki tevékenységet jelentő igék nem szívesen lépnek olyan kapcsolatba, amely szinte segédigévé halványítja őket, s a beemelt igék sem szeretnek kéz-láb-konkretizáló ragok nélkül - mint vértelen infinitivusok megjelenni. A magyar nyelvnek ezt az absztrakciófélelmét fordító lépten-nyomon érzi máshol is. Minden fordító tudja, hogy az oroszban legalább öt olyan összetett ige van, amelyet a magyarban legjobb vannal fordítani. Mind az öt ige a létezés módját viszi bele, sajátságos elvontabb árnyalattal, mint „találtatik”, „megnyilatkoztak”, „bizonyul”...

Fogyatkozásunk is erény?

A magyarban lehet utánozni ezeket a kifejezéseket, s nem a van az egyetlen ilyen ige. Az ige absztrakt helyettese: a belőle képzett elvont főnév, s az a mondat, amely a cselekvést elvont főnévvel jelzi, az absztrakció magasabb emeletén jár. A magyar általában húzódozik ettől az emelettől, még ha grammatikailag győzi is. Nem fordítjuk le eredeti absztrakciós fokán a mondatot, amely oroszul szó szerint így hangzik: „elmélyedt magának másokkal való összehasonlításában”.

Mi magyarok szeretjük fogyatkozásainkat erényeinknek feltüntetni, s itt is hajlandók vagyunk kérkedni azzal, hogy nyelvünk milyen érzéki, konkrét; nem bírja, ami elvont, ködös. Azonban az érzékletességnek is megvan az ideje, meg az elvontságnak is. Az absztrahálás, az

érzéki ballaszt kidobása (hogy a képzet mint jel könnyebben szálljon, kapcsolódjék) a magasabb gondolkozás feltétele, s egyáltalán nem olyan szerencse, ha a nyelvnek eközben minduntalan le kell állnia, s olyan konkrétumokba kapaszkodnia, amelyeket a gondolkozás abban a pillanatban valóban nem érint. Az ilyenfajta „érzékletesség” éppúgy nem érdem, mint a magyar nyelv sokat emlegetett mellérendelő természete. Ha a mellérendelő jelleg valóban azt jelentené, hogy nyelvtanilag nem győzzük az egy gondolat minden polipkarját külön követő „alárendelő” mondatépítést, akkor ez inkább hiba volna. így a mellérendelés inkább csak az építőkockák tömbszerű sorakozását jelenti, de nem a nagy mondatépítés lehetetlenségét. Az absztrahálással, attól félek, nem így vagyunk, s a magyar nyelv készségeinek a fejlesztése (tehát nem erőszakolással) ebben az irányban csak gondolkozóink munkáját könnyítené, anélkül, hogy költőink érzékletességét fakítaná. o

Ha az ember a magyar nyelv erejére gondol, alig juthat más eszébe, mint a tömörsége. A magyar nyelv ezt a tömörséget elsősorban az igéjének köszönheti. A latin nyelven kívül egyet sem tudok, amelyben az igének olyan nagy szerepe lenne, mint a magyarban. Mint a latinban, a magyarban is az ige a tő, amely a legbujábban hajt; figyeljük meg, képzőink milyen nagy hányada vezet igéből igébe vagy névszóba, s aránylag milyen kevés az olyan képző, amely névszóból alkot főnevet vagy igét. S a magyar ige abban is emlékeztet a latinra, hogy nem szorul rá a névmások örökös mankójára: az indogermán nyelv - még az orosi is - személyes névmás nélkül csak parancsolni tud, a latinban és a magyarban az ige ragjaiban hordja alanyát is.

Zene szín nélkül

De a magyar ige továbbmegy, tárgyát is magába tudja szedni, segédigéket, de általában az apróbb szavakat, amelyek a szolgai fordításban fülét-farkát fognák. A magyar ige ebben a szlávra emlékeztet; fontosabbnak érzi, hogy a cselekvés pillanatnyi, tartós, ismétlődő természetét, mint időbeli elhelyezkedését jellemezze (bár eszközeihez a szavak vagy fakó segédigék számolnak be, ő elvégzi képzőivel: nem gyakran fut, hanem futkos, nem mozogni kezd, hanem mozdul, nem aprókat szökik, hanem szökdel).

Az apró szavaknak ez az irtása azonban folyik az igétől távolabb is. A névelő nyelvünk szoros együttélését bizonyítja a középkori Európa népeivel: azt, hogy a mutató névmást lassan minden olyan szó előtt kitettük, amely után egy vonatkozó mondatot tudnánk függeszteni (a ház: az a ház, amelyről épp beszélünk), sokat lazított nyelvünk tömörségén, s így újabb íróink törekvése, hogy a névelőt, ahol lehet, visszanyomják, fattyúhajtások jogos visszanyírásának látszik. De nemcsak a névmások, határozók, névelők ellen folyik a hadjárat: kötőszóink számát is apasztjuk. Nemcsak mellérendelő kapcsolásokat oldunk meg kötőszó

nélkül, „és” helyett vesszővel, az ellentétest „hanem” helyett szórenddel, kötőjellel, a magyarázót kettősponttal, de alárendelő mellékmondatok is igen gyakran kötőszótlan ékelődnek a szövegbe. Tárgyi mellékmondatok elől elmarad a „hogy”, a főmondat, ha rövid, a közepébe ékelődhet („erre látta, azt mondja, a vadászt”), okhatározói mondatokat a fordításban önálló magyarázó mondattá tesszük, a mondat mélyibe bújtatjuk, a „de” és a „mert” helyébe ezért utánajövő s előttehaladó szóval összeolvadó „s” meg az „is”.

Milyen hajlamok dolgoznak ebben a tömörítésben? A nyelvbe színt, érzékiséget csak a főnevek, melléknevek s igék visznek (a főnevek közül is inkább csak a konkrétek), a többi szó természettől fakó: zenéje lehet, de színe nincs. Minél nagyobb egy nyelvben az igék, főnevek aránya a törmelékszavakhoz viszonyítva, annál több reménye van a ragyogásra. (Persze nem az ilyen értekező prózának, amilyet most írunk.) Másrészt a törmelékszavak kiszórása, a mondatok kötőszó nélküli egyberovása lehetővé teszi, hogy nagy tömbökből monumentálisán építsük nyelvünket. A nyers, érzéki monumentalitásnak ezt az igényét jól szolgálja a magyar nyelv hangrendszere. A magyar nyelv magánhangzóban gazdagabb, mint a szláv és germán nyelvek, viszont nem olyan fuvolaszerűen magánhangzós, mint a finn. A legközelebb a román nyelvekhez áll; ha keménységi fokát is figyelembe vesszük: a latinhoz és spanyolhoz. Férfias nyelv. Egy kicsit olyan, mint ahogy Berzsenyi írta a magyar táncról: férfierő kell hozzá. Aki a magyar nyelv szellemében ír, tollának férfiasnak kell lennie, ha maga tán nem is az.

Móricz és a költők

Kétségtelen, hogy a nyugati fejlődés követése sokban kiforgatta a magyar nyelvet ebből a tömörségből. Nyelvújításunk olyan csinosságot és kényeskedést próbált ráerőteltetni, teljesen idegen tőle. Sok olyan tömörítő szerkezete van a magyar nyelvnek, amelyet nem használunk ki eléggé: „neveltünkben”; milyen grammatikai remeklés van egy ilyen alakban. Ha valaki tanulmányt írna nyelvek sűrítő vívmányairól: bele kéne venni. Mi azonban ahelyett, hogy „majd megpukkadtak nevettükben”, mármár szívesebben mondjuk: „annyira nevettek, hogy majd megpukkadtak belé”.

Nagy stilisztáink azok, akik a magyar nyelvnek erre az alaptermészetére emlékeztetnek. Igaz, hogy ezek a stiliszták, Móricz Zsigmondot kivéve, többnyire költők voltak: Berzsenyi, az öreg Vörösmarty, Vajda, Ady; bár tömörségen nem kell épp valami bölömbikahangot érteni Csokonai, Mikes bája, József Attila bizarr logikája is lehet tömör; a tömörségnek teljes a spektruma, gondoljunk a latin irodalomra. Más kérdés, hogy összefér-e ez a magyar tömörség azzal, hogy újkori nép vagyunk, olyan civilizációban élünk, mely nagy vívmányait az elemzésnek köszönheti? Másképp úgy is fogalmazhatjuk: mennyiben oka ez a tömörség azoknak a fogyatkozásoknak, amelyeket írásunk elején megállapítottunk?

56 HARANG