Harang, 1991 (3. évfolyam, 1-4. szám)

1991-04-01 / 4. szám

batossággal. S aki kínaiból fordítana, bizonyára megint egészen más természetét ismerné meg nyelvünknek, mint aki az indogermán nyelvek s két egymást követő civilizáció köreiben fo­rog. O tán észre sem venne sok mindent, ami nekünk csak azért gond, mert európai nyelvek vívmányait szeretnénk egy más jellegű nyelv­ben, ha nem is utánozni, de újra kicsikarni. Természetesen az európai nyelvek mai alakját éppen az a civilizáció alakította ki, amely lassan a világ civilizációja lesz, s így egyáltalán nem hiábavaló nyelvi erényeivel a magunk módján lépést tartani, ahogy a tudomány eredményeit csak a tudomány nyelvén lehet közölni, az eu­rópai civilizáció különféle nyelvei alatt is átvo­nul a nyelvi lehetőségeknek, konvencióknak egy rendszere, s az egész civilizációt érdeklő felismerések közlése ahhoz van kötve, hogy mennyire van meg ez a rendszer a mi nyelvünk­ben is. A magyar nyelvet a fordítónak, akármi­lyen nyelvből fordít, e láthatatlan világnyelv­hez kell mérnie, s amennyire lehetséges: nevel­nie. A lomha jelző A fordító a magyar nyelvnek nem azoktól a fogyatkozásaitól szenved legjobban, amelyek miatt felületesen ítélő vagy ellenségesen érző nyelvészek elmaradt, barbár nyelvnek kiálthat­ják ki. A magyar nyelv például, igaz, nem tesz nemi különbséget a főnévvel jelölt dolgok közt. Ennek a hátrányát azonban a fordító alig érzi; amit sajnál, tán annyi, hogy a harmadik sze­mélyben miért nincs az ő névmáshoz egy nőne­mű „ő”, akkor társalgásokban, hivatkozások­ban nem kéne mindig külön kitenni, hogy fér­firól vagy nőről beszélünk-e. A nem hiánya legföllebb egy csomó szép nyelvi atavizmustól szabadít meg, amint a leggyorsabb fejlődésű indogermán nyelv, az angol maga is megszaba­dította magát. Annak az indogermánokat meg­lepő hiánynak sem látjuk hátrányát, hogy mel­lékneveinket még a többes számú főnévvel sem egyeztetjük, ha csak a jelző szoros főnév elé tapadását nem akarjuk ezzel magyarázni. Más hiányok pedig, mint a cselekmény idejének pontatlanabb jelölése, csak látszólagosak; való­jában a magyar nyelvben is elég finom conse­­cutio temporum működik, s az igeidők jelölé­séért s viszonyításáért kárpótól a cselekvés jel­legének (kezdő, mozzanatos, tartós, ismétlődő stb. voltának) változatos rögzítése. Jóval többet szenvedünk a magyar jelző lom­haságától: hogy legföllebb mint értelmezőt le­het a jelzett szó mögé vetni. A latin vers diák­­szomorító tökéletességét jórészt annak köszön­hette, hogy a jelző ott két-három szó távolságá­ból is megőrizte kapcsolatát a jelzett szóval. Más indogermán nyelvek ha ebben nem is tud­ták utánozni, de mint orosz szövegekben, fő­ként bemutatásoknál gyakran látjuk, a főnév mögé mondatokat megtakarító jelzőket raknak, amelyekben egy egész arckép elfér, még az is, hogy Oblomov vendégének címer volt gomb­ján. Ezt a sok jelzőt a magyar főnévnek, ha nem akarja önálló mondatokként kihullatni, mind maga elé kell fogni az ölébe, folyton előrébb, s előrébb kapva, ahogy újabb és újabb jelzőket nyálából magához. Tizennyolcadik századi for­dításainkban néhol szinte mulatságos a jelző­nek ez a főnév előtti torlódása. Egy-egy jelző mondatra bontásában, a sok akiben-amelyben viszont van valami ügyefogyott. Igaz, hogy az angol is ilyenformán van csak a jelzővel, de ott legalább a patricipiumos szer­kezet a főnév mögé vehető, s elviszi a jelzői vérbőség egy részét: míg a magyarban a mel­léknévi igenevek - jelen idejűek és múlt idejű­ek - eltekintve, hogy hosszúknak is határt szab az ízlés, szintén a főnév elé kerülnek. Azonkí­vül az angolban a legnagyobb mértékben meg­van az a szerkezet, amelyet határozói jelzőnek vagy értelmezőnek lehetne nevezni, s egyik fő oka, hogy ez az „atomizált” nyelvtanú nyelv némely írójánál szinte a latinra emlékeztető szintetikus tömörségre képes. Egy könyvről, amely az asztalon van, s magára vonta a figyel­memet, a legtöbb indogermán nyelv az mondja: a könyv az asztalon magára vonta a figyelme­met. Itt az asztalon formailag határozó, valójá­ban azonban jfclző, megmondja, hogy melyik könyvről van szó, az asztalon levőről. Tulaj­donképpen a magyarban is lehetne ilyen hatá­rozó jelzőket használni, én magam is mellette vagyok, hogy az előbb leírt mondatot jó magyar mondatnak tekintsük, de kétségtelen, hogy né­mi nyelvhelyességi köd van az így beiktatott asztal körül, s minden lelkiismeretes lektor kö­telességének érezné, hogy az asztalon levő vagy még inkább heverő könyvre javítsa. A sok „folyó”, „való”, „származó” s más hézagtöltő szavak (az ellenségei folytatott harc, a főváros­tól való elszakadás stb.) mind a magyar fordító megtorpanását jelzi, hogy az indogermán nyelv határozó jelzőjét hasonló szerkezettel (a harc az ellenséggel, az elszakadás a fővárostól) adja vissza. Félreértett helyes magyarság A jelzőnek a mi művelődésünkben nemcsak az a hivatása, hogy valami fontos, szemléletes képet teremtő sajátságával világítsa meg a tár­gyat; szellemi vívmányainak nagy része a sza­batos, körülhatárolható elemzés gyümölcse, a jelző nálunk éppúgy, mint a jelzős összetétel: megszorít és szétbont, meghatározást ad, s nem közömbös, hogy egy nyelv .jelző laboratóriu­ma” milyen könnyedén működik; maga a nyelv (mint a francia, de az angol és orosz is) segít-e a csipeszem alá került dolog szétszedésében, vagy krétakori, monstruózus jelzőképzőivel el­bátortalanít tőle. A jelző megmozgatása, értel­mezőszerű hátradobása, a határozó jelző meg­­szoktatása olyan feladata tehát a fordítónak, mellyel ízlés és magyarság határai közt akkor is kísérleteznie kell, ha ízléstelenséggel és ma­gyartalansággal vádolják meg érte. A másik gyakran érezhető hátránya a magyar nyelvnek, hogy a mondat megtakarításban, ami a tömör fogalmazás egyik ismertetőjele, az ige­nevei nehézkesebbek. Minél több ágú a gondo­lat, s minél jobban utánamegy a nyelv ezeknek az ágacskáknak, annál nagyobb a becsük azok­nak a nyelvtani szerkezeteknek, amelyek egy új mondattani leágazást takarítanak meg, ahol egy új állítmányra, tehát új mondatra volna szük­ség, egy igenévvel, tehát tárggyal, határozóval vagy jelzővel intézhetjük el, amit közölni aka­runk. A latinul tanulók emlékezetében nemhi­ába marad meg az accusativus cum infinitivo és az ablativus absolutus emléke: a mondat­megtakarítás két klasszikus módja ez, amely másképp a modem nyelvekben is megvan; fő­névi igenévvel alanyi, tárgyi, célhatározói mel­lékmondatokat lehet megtakarítani, participi­­ummal pedig idő-, okhatározót és vonatkozót. A magyar nyelv mind a kettőre képes, csak korlátozottabban, s ez a korlátozottság nem tisztán belső; a félreértett helyes magyarság nevében kívülről is megszorítják. Minthogy a magyar nyelv igen sokszor ellenáll, nem haj­landó az indogermán nyelveket követni, tehát az a „magyaros”, ha akkor is undorodik ezektől az indogermán fogásoktól, amikor nem esne nehezére. Merevebb az ige A főnévi igenév oda tehető a magyarban bizonyos értékítéletet jelentő melléknevek elé: jó sétálni, szép tanulni, csúnya hazudni; a mel­léknév ilyenkor állítmány, a főnévi igenév alany. Hasonló szerkezet az, amikor a mellék­név helyén egy személytelen ige van: kell látni, lehet menni, szabad mondani, illik tudni. A következő fok, amikor egy lelki tevékenységet jelentő igéhez csatlakozik a főnévi igenév: akar utazni, tud hallgatni, vágyik szeretni, retteg egyedül maradni. Ezeknek az igéknek a száma azonban a magyarban elég kicsi; azt nem lehet kitenni a gondolást, mondást, parancsolást je­lentő egyetlen igéhez sem. Az ilyen igékről a magyar tárgyi mellékmondatban fűzi le, amit az indogermán nyelvek főnévi igenévvel csa­tolnak hozzá. Örülök, hogy maradhatok; meg­parancsolta, hogy itt maradjak. Örülök, hogy létezik a helyváltozást jelentő igék csoportja: fut, ugrik, repül, megy. Ezekhez kényelmesebb külön célhatározói mondattal kifejteni (ugrik megnézni - ugrik, hogy megnézze). Az, hogy egy-egy igecsoport mellett melyik nyelv hogy tűri a főnévi igenevet, nagyon jellemző arra a nyelvre. A magyar ige általában merevebb eb­ben a tekintetben, mint például a német vagy orosz, az utóbbiban még az is lehetséges néha, hogy nem azonos alanyú mondatot beolvasz­­szon, például: azt ajánlotta, hogy menjünk ki Jekaterinhofba. Absztrakcióiszony A participiumos szerkezetek visszaadására melléknévi és határozói igeneveinkben meg­volna a megfelelő forma: ezeket azonban rész­ben a nyelvszokás, részben a szoktatás erősen szorítja kifelé. A legjobban a jelen idejű mel­léknévi igenév állja a sarat: „eget, földet meg­rázó mennydörgés”. De ez körülbelül a maxi­mális hossza is a vonatkozó mondatnak, amely jelzővé alakítható vele. Múlt idejű melléknév­vel három szónál hosszabb jelző nemigen ké­pezhető: a finom porrá szétesett csontok. A HARANG 55

Next

/
Thumbnails
Contents