Harang, 1991 (3. évfolyam, 1-4. szám)
1991-03-01 / 3. szám
50 HARANG Bonc Bangkoki sétáim során betértem a Wat Bowomivit-templomba, mert az utcáról is lehetett látni, hogy valamiféle ünnepségre készülődnek. A kertben hosszú, megterített asztalokat, mellette padokat helyezték el. Bár a Nap hétágra sütött, az asztalok fölött színes lampionok világítottak. Kisebb asztalokon várakoztak a papírfüzérek, álarcok, térítők, lótuszcsokrok, jázmingirlandok és a különböző ajándékok. Félve léptem be, fel voltam rá készülve, hogy kitessékelnek. Mivel ez nem történt meg, fényképezni is kezdtem, bár ámióta egy pópa Bulgáriában hozzám vágja félkilós kulcscsomóját, már sokkal óvatosább vagyok e téren. Jött is felém egy gondnok kinézetű, idősebb férfi, gyorsan elpakoltam a gépet és nemzetközi kézmozdulatokkal igyekeztem értésére adni, hogy bocsánat, már be is fejeztem. Nem egészen értette, miért kérek elnézést és mosolyogva közölte, rossz angolsággal, de annál barátságosabban, hogy ha ráérek, jöjjek vissza 2 órára, mert akkor kezdődik a bonccá avatási szertartás és utána a kerti ünnepség. El is fogadtam a szíves invitálást. Mikor újból megjelentem, téblábolásomat látva, azonnal odajött hozzám egy szerzetes és ragyogó angol nyelven megkérdezte, miben segíthet. Megmutatta, hol moshatok kezet és mire visszatértem, kérés nélkül is töltött a hideg kólából, majd érdeklődött, honnan jöttem. Szinte vérig sértődött arra a kérdésemre, vajon tudja-e, hol van Magyarország. Valóban, mindenki tudott valamit Magyarországról, ki az Osztrák-Magyar Monarchiáról tanult az iskolában, ki az aranycsapatot emlegette, volt aki sajnálkozását fejezte ki a szocialista rendszer miatt, mindenesetre sokkal többet tudtak kies hazánkról a világ másik felén, mint például saját, angliai közvéleménykutatásom során. Alaposan megnéztek, mikor letelepedtem a fekete, apró termetű thai emberek közé, de egy percig sem tartott a rácsodálkozás, tudomásul vették, hogy a szertartást egy európai
