Harang, 1991 (3. évfolyam, 1-4. szám)
1991-02-01 / 2. szám
ember háttal állt Márainak: mészfehér, szőrtelen combján és lábszárán sárgásbarna folyadék csorrant végig, a kőre érkezett anyagot az előrehaladás ellen küzdő meztelen talpak ragacsos foltokká kenték. Márai a rátört öklendezés közben önkéntelenül, gépiesen állapította meg, hogy az öreg kényszerű előrehaladása a helyiségben a történtek ellenére is folyamatos, töretlen iramú. A helyiség pállott, egyenletes töménységű, klozet- és izzadságszagból ötvöződött bűzét egyszeriben félresöpörte az új, penetráns, mindent letaglózó szag. Aztán valaki ott hajladozott egy vödör mellett, kezében a felmosórongy, és törölte fel a követ. A »» dugóarcú volt. A meztelen, üvöltő öregember a két ápolóval eltűnt, mintha a lefolyórács szippantotta volna be őket. A dugóarcú gyors, határozott mozdulatokkal dolgozott, s mikor befejezte a munkát, végigjáratta szemét a sorban állókon, aztán a vödörbe vágta a felmosórongyot. A kő mocskos volt. „Nem éppen tökéletes munka, de nem volt kötelessége, hogy nekiálljon.” Márai lelkiismeret-furdalást érzett: végül is a dugóarcú a többiek helyett (tehát helyette is) végezte el a gyomrot kavaró munkát. Vagy az efféle tevékenység mégsem a betegek, de egyedül és kizárólag az ápolószemélyzet feladatai közé tartozik? Ebben az esetben ez immár költői kérdés, gondolta Márai, hiszem már feltörölték a követ. „Valamit kapni fog érte.” Aztán: „Sajnálod tőle?” És kapott: a reggeliosztás után „megmaradt” vajadagokból hármat, és az extra adag vajakhoz négy zsemlét, amelyek a diétások porciójából „maradtak meg”. Márai kínlódva, ügyetlenül, a kanala nyelével próbálta a kenyérre kenni a maga vékony vajszeletét. (A kés és villa mint szúró-vágó szerszám, támadóeszköz, tiltott és elkobzandó tárgynak minősült a zárt osztályon.) Oldalt pillantva látta, hogy a dugóarcú hatalmas, széles pengéjű, vadásztőmek beillő csontnyelű bicskával vágja félbe és keni vajjal a „diétás” zsemléket, görbedten, az asztallap fedezékében, de láthatóan nem a lebukástól való félelem miatt, hanem a puszta illendőség kedvéért rejtegetve a bicskát. Máraiban a legalább szavakban kitörni készülő lázadó indulatot elfojtotta a gondolat: „Te feltörölted volna?” Erre a kérdésre minden habozás nélkül nemmel felelt, s így kénytelen volt elismerni a másik bicskához, diétászsemléhez, extra vajakhoz való elidegeníthetetlen jogát. „Felmosni felmosta, de a kő, az szaros maradt.” e hát: az ő feladata az ítélkezés? Akik elbírálták a munkát, azok elégedettek voltak a minőséggel; itt a szaros kőpadozat nyilvánvalóan nem tartozik sem a szokatlan, sem a különösebb undort kiváltó jelenségek közé. Márai agyán keresztülvillant a képtelen gondolat, hogy valamilyen titokzatos módon az összemocskolt kő a gyógyítás eszközei közül való, s emiatt háborogni annyi, mint szűk látókörű önzésből és ostobaságból késleltetni a Mintába olvadás pillanatát. Megbékélt lélekkel fejezte be a reggelit, lassú kortyokban, cigarettázva szürcsölte a langyos csipkebogyóteát. „Azért rendes ember ez” - nézett a dugóarcúra, aki néhány egyenpizsamás beteggel a folyosótakarítást végezte. A munkálatokat egy hátrafont karral, szétvetett lábbal álló ápoló irányította, néhány kurtán csattanó, elharapott katonai vezényszavakhoz hasonlító utasítással. „Egyszerűen ki van szolgáltatva nekik: szegény, beteg és öreg.” El sem szívhatta a cigarettát, mikor megkocogtatták a vállát.- Van nálunk két forint? A Bartalis ápoló úr vár minket.- Minket? - Márai szárazát nyelt, ujjai közt remegni kezdett a félig szívott cigaretta. - Két forint? - Elcsuklott a hangja, megrándult a szája sarkán egy izom, megmarkolta az asztallapot.- Ne totojázzunk, édesapám, más dolga is van az ápoló úrnak. „Kötelező kávé, kötelező borotválkozás?!” És egyáltalán: hol az a „valódi presszókávé”? Aztán: „Ahhoz talán, hogy a pofájukra másszon az ember, előbb ki kell puhatolni a viszonyokat.” Kiderült: a borotválást, hajvágást vállaló Bartalis ápoló úr magával a Mintával azonos, aki a mosdóhelyiséget választotta alkalmi borbélyműhelynek. Márai meghökkenve, valahogy gyanús, felemás megkönnyebbüléssel tapasztalta, hogy a helyiségben terjengő bűz és kétes tisztaságú padozat nem váltja ki benne a reggeli mosdásnál tapasztalt, gyomrot felkavaró öklendezést-émelygést, a higiéniai „viszonyok” okozta nagyon is helyénvaló és természetes reakciót. Érzékszervei - szinte titkon, háta mögött hozva meg a döntést - felhagytak a hiábavaló és merőben értelmetlen kényeskedéssel; Márai szervezetének ezt a „hangulatváltását” piros pontként, elégedetten és alig leplezett büszkeséggel mint „sikerélményt”, az előlegezett gyógyulás számlájára könyvelte. Azon töprengett, vajon itt is szokás-e borravalóval megtetézni a borbély „hivatalosan” megállapított munkadíját. — Na, kérem. A Minta sonkakezébe fogta a szappanhabos borotvaecsetet, és gyors, gyakorlott mozdulatokkal forgatni kezdte Márai arcán. „Ez mosószappan.” Márai döbbenten, óvatosan szimatolt. Kétség nem férhetett hozzá! A Minta, Bartalis ápoló úr, a kizárólagosan készpénzért vásárolható borotvaszappan helyett a kórházi ellátmányként vételezett Flóra mosószappanból nyert habot kente a képére. „Ha a szarszagra már nem fintorogsz, a mosószappanét igazán elviselheted.” És: „Mit akarsz két forintért?” Márai összepréselte a száját, és mintegy tapasztalatait összegezve, Bartalis ápoló úr munkaidő alatt végzett illegális borbélyoló tevékenységét összefüggésbe hozta a takarítómunka minőségével - ha ezt a munkát a betegekkel végeztették is. „Hát ezért szaros a kő.” „Demagógia - vetette el a gondolatot szinte azonnal. -Nem azért szaros. Attól szaros, ami Bartalis ápolót arra kényszeríti, hogy két forintért borotváljon engem mosószappannal. A nyomortól szaros.” ikor azután felállt a székről és átnyújtotta a Mintának az egy forint borravalóval megtoldott munkadíjat, önmagával folytatott alapvető társadalmi ellentmondásokat feszegető vitájában immár csak egyetlen, az utolsó kérdés várt válaszra, melyet a helyiség falára erősített csorbult, repedezett tükörbe sandítva tett fel magának: „De miért hagyta ott a szőrt az állam alatt és a bal képemen? És az orrom alatt? Miért vagyok én borotválatlan?” — Valami nem tetszik, mester? - csapta a kőre az ujjairól a mosószappanhabot Bartalis ápoló. - Itt vagyok: nekem reklamáljon. (H. P.} a magyar próza különös, fiatal tehetsége tíz éve halt meg.) 54 HARANG
