Harang, 1991 (3. évfolyam, 1-4. szám)

1991-02-01 / 2. szám

ember háttal állt Márainak: mészfehér, szőrtelen combján és lábszárán sárgás­barna folyadék csorrant végig, a kőre érkezett anyagot az előrehaladás ellen küzdő meztelen talpak ragacsos foltok­ká kenték. Márai a rátört öklendezés közben önkéntelenül, gépiesen állapí­totta meg, hogy az öreg kényszerű előre­haladása a helyiségben a történtek elle­nére is folyamatos, töretlen iramú. A helyiség pállott, egyenletes töménysé­gű, klozet- és izzadságszagból ötvöző­dött bűzét egyszeriben félresöpörte az új, penetráns, mindent letaglózó szag. Aztán valaki ott hajladozott egy vödör mellett, kezében a felmosórongy, és tö­rölte fel a követ. A »» dugóarcú volt. A meztelen, üvöltő öregember a két ápolóval eltűnt, mintha a lefolyórács szippantotta volna be őket. A dugóarcú gyors, határozott mozdulatokkal dolgozott, s mikor befe­jezte a munkát, végigjáratta szemét a sorban állókon, aztán a vödörbe vágta a felmosórongyot. A kő mocskos volt. „Nem éppen tökéletes munka, de nem volt kötelessége, hogy nekiálljon.” Márai lelkiismeret-furdalást érzett: végül is a dugóarcú a többiek helyett (tehát helyette is) végezte el a gyomrot kavaró munkát. Vagy az efféle tevé­kenység mégsem a betegek, de egyedül és kizárólag az ápolószemélyzet felada­tai közé tartozik? Ebben az esetben ez immár költői kérdés, gondolta Márai, hiszem már feltörölték a követ. „Valamit kapni fog érte.” Aztán: „Sajnálod tőle?” És kapott: a reggeliosztás után „meg­maradt” vajadagokból hármat, és az ext­ra adag vajakhoz négy zsemlét, amelyek a diétások porciójából „maradtak meg”. Márai kínlódva, ügyetlenül, a kanala nyelével próbálta a kenyérre kenni a maga vékony vajszeletét. (A kés és villa mint szúró-vágó szerszám, támadóeszköz, til­tott és elkobzandó tárgynak minősült a zárt osztályon.) Oldalt pillantva látta, hogy a dugóarcú hatalmas, széles pengé­jű, vadásztőmek beillő csontnyelű bicská­val vágja félbe és keni vajjal a „diétás” zsemléket, görbedten, az asztallap fedezé­kében, de láthatóan nem a lebukástól való félelem miatt, hanem a puszta illendőség kedvéért rejtegetve a bicskát. Máraiban a legalább szavakban kitör­ni készülő lázadó indulatot elfojtotta a gondolat: „Te feltörölted volna?” Erre a kérdésre minden habozás nél­kül nemmel felelt, s így kénytelen volt elismerni a másik bicskához, diétás­zsemléhez, extra vajakhoz való elidege­níthetetlen jogát. „Felmosni felmosta, de a kő, az szaros maradt.” e hát: az ő feladata az ítélkezés? Akik elbírálták a munkát, azok elégedet­tek voltak a minőséggel; itt a szaros kőpadozat nyilvánvalóan nem tartozik sem a szokatlan, sem a különösebb un­dort kiváltó jelenségek közé. Márai agyán keresztülvillant a képtelen gondo­lat, hogy valamilyen titokzatos módon az összemocskolt kő a gyógyítás eszkö­zei közül való, s emiatt háborogni annyi, mint szűk látókörű önzésből és ostoba­ságból késleltetni a Mintába olvadás pil­lanatát. Megbékélt lélekkel fejezte be a regge­lit, lassú kortyokban, cigarettázva szür­­csölte a langyos csipkebogyóteát. „Azért rendes ember ez” - nézett a du­góarcúra, aki néhány egyenpizsamás be­teggel a folyosótakarítást végezte. A munkálatokat egy hátrafont karral, szét­vetett lábbal álló ápoló irányította, né­hány kurtán csattanó, elharapott katonai vezényszavakhoz hasonlító utasítással. „Egyszerűen ki van szolgáltatva ne­kik: szegény, beteg és öreg.” El sem szívhatta a cigarettát, mikor megkocogtatták a vállát.- Van nálunk két forint? A Bartalis ápoló úr vár minket.- Minket? - Márai szárazát nyelt, ujjai közt remegni kezdett a félig szívott ci­garetta. - Két forint? - Elcsuklott a hangja, megrándult a szája sarkán egy izom, megmarkolta az asztallapot.- Ne totojázzunk, édesapám, más dol­ga is van az ápoló úrnak. „Kötelező kávé, kötelező borotválko­zás?!” És egyáltalán: hol az a „valódi presszókávé”? Aztán: „Ahhoz talán, hogy a pofájukra másszon az ember, előbb ki kell puhatolni a viszonyokat.” Kiderült: a borotválást, hajvágást vál­laló Bartalis ápoló úr magával a Mintá­val azonos, aki a mosdóhelyiséget vá­lasztotta alkalmi borbélyműhelynek. Márai meghökkenve, valahogy gyanús, felemás megkönnyebbüléssel tapasztal­ta, hogy a helyiségben terjengő bűz és kétes tisztaságú padozat nem váltja ki benne a reggeli mosdásnál tapasztalt, gyomrot felkavaró öklendezést-émely­gést, a higiéniai „viszonyok” okozta na­gyon is helyénvaló és természetes reak­ciót. Érzékszervei - szinte titkon, háta mögött hozva meg a döntést - felhagy­tak a hiábavaló és merőben értelmetlen kényeskedéssel; Márai szervezetének ezt a „hangulatváltását” piros pontként, elégedetten és alig leplezett büszkeség­gel mint „sikerélményt”, az előlegezett gyógyulás számlájára könyvelte. Azon töprengett, vajon itt is szokás-e borrava­lóval megtetézni a borbély „hivatalo­san” megállapított munkadíját. — Na, kérem. A Minta sonkakezébe fogta a szap­panhabos borotvaecsetet, és gyors, gya­korlott mozdulatokkal forgatni kezdte Márai arcán. „Ez mosószappan.” Márai döbbenten, óvatosan szimatolt. Kétség nem férhetett hozzá! A Minta, Bartalis ápoló úr, a kizárólagosan kész­pénzért vásárolható borotvaszappan he­lyett a kórházi ellátmányként vételezett Flóra mosószappanból nyert habot ken­te a képére. „Ha a szarszagra már nem fintorogsz, a mosószappanét igazán elviselheted.” És: „Mit akarsz két forintért?” Márai összepréselte a száját, és mintegy ta­pasztalatait összegezve, Bartalis ápoló úr munkaidő alatt végzett illegális bor­­bélyoló tevékenységét összefüggésbe hozta a takarítómunka minőségével - ha ezt a munkát a betegekkel végeztették is. „Hát ezért szaros a kő.” „Demagógia - vetette el a gondolatot szinte azonnal. -Nem azért szaros. Attól szaros, ami Bartalis ápolót arra kénysze­ríti, hogy két forintért borotváljon en­gem mosószappannal. A nyomortól sza­ros.” ikor azután felállt a székről és átnyújtotta a Mintának az egy forint bor­ravalóval megtoldott munkadíjat, önma­gával folytatott alapvető társadalmi el­lentmondásokat feszegető vitájában im­már csak egyetlen, az utolsó kérdés várt válaszra, melyet a helyiség falára erősí­tett csorbult, repedezett tükörbe sandít­va tett fel magának: „De miért hagyta ott a szőrt az állam alatt és a bal képemen? És az orrom alatt? Miért vagyok én borotvá­­latlan?” — Valami nem tetszik, mester? - csap­ta a kőre az ujjairól a mosószappanhabot Bartalis ápoló. - Itt vagyok: nekem rek­lamáljon. (H. P.} a magyar próza különös, fiatal tehetsége tíz éve halt meg.) 54 HARANG

Next

/
Thumbnails
Contents