Harang, 1991 (3. évfolyam, 1-4. szám)
1991-02-01 / 2. szám
Hajnóczy Péter Mosószappan- É-ééébresztő, urak! Márai felkapta a fejét a párnáról, s kimeredt szemmel nézte a kórterem kitárt ajtajában álló ápolót. Magas, széles váltó, vérből és színhúsból megépített férfi volt, vörös, láthatóan gonddal borotvált arcát megjátszott dühvei a kornyadt mozdulatokkal ébredező pizsamás alkoholistákra meresztve, sonkakezeit összekulcsolva a frissen vasalt, fehér köpenyt csaknem szétrepeszteni látszó pocákon. Márait, akiben a durva és nyers, de valamiképp mégis emberséget sejtető üvöltés az életerő és az egészség képzetét keltette, hirtelen önvád és szégyenérzés fogta el hányáshangulatú „életérzése”, fostos és puhány volta miatt. Homályosan úgy érezte, hogy a fehér köpenyes kimosdott-kiborotvált ápoló képében maga a Minta áll a kórterem kifacsart, akaratvetélt, eltaknyolt, csömörös ábrázatú lakói előtt, a pokolra szállt és testet öltött ígéret, akár egy mellékutcai suszterüzlet kirakatában a csámpásra taposott, szakad-rothad kérgű lábbeli-kadáver mellett a mestermű: „ILYEN VOLT, ILYEN LESZ!” ^/I árai kipattant az ágyból, felrántotta a gumipapucsát, kitépte az ágya alól a sportszatyrot. Szappan, törölköző, borotvakészlet, fogmosó szerszámok.- Itten nem borotválkozunk pengével, édesapám. Márai hátrakapta a fejét: bal oldali ágyszomszédja volt a közbeszóló, szikkadt arcú, alacsony, egyenpizsamát viselő ötvenes férfi. Márai egy kurta pillanatig a Minta egészséges ösztönöket serkentő hatása alatt, arra gondolt, hogy minden nyavalygó teketória nélkül szájon dörgöli az édesapámozó polgárt. Viszont azonnal belátta, hogy egy zárt osztályon az effél önkényes elintézési mód, bármennyire ép és egészséges ösztön a mozgatórugó, beláthatatlan, illetve nagyon is belátható következményekkel jár. Tehát Márai ott maradt guggolva a sportszatyor mellett, s keményen a másik cserzett, dugószínű arcába nézett.- Villanyborotvát használunk. Ha pedig nincs villanyborotvánk, akkor két forinttal jelentkezünk a Bartalis ápoló úrnál, aki megborotvál minket. árait lassan hideg, nyirkos félelem öntötte el. Itt most a hatalom hangján szóltak, értette meg hirtelen. „Nincs visszapofázás”. A szatyorba dobta a borotvát, a korongszappant, a borotvaecsetet. Felállt, megigazgatta a karjába csapott törülközőt.- Nem iszunk egy valódi presszókávét reggeli után, édesapám? Nyíltan, pimaszul Márai arcába nézett, mint aki minden kétséget kizáró módon tisztázni akarja, hogy a kilátásba helyezett kávézás kinek a költségére történik majd.- Én még nem mehetek a büfébe... — Hirtelen jutott az eszébe a mentő gondolat, megjátszott sajnálkozással rázta meg a fejét. - Nincsenek meg a leleteim, és csak azután...- Majd én megyek le - mondta oktató-felvilágosító hangon a dugóarcú. - A maga kávéja, az fel lesz hozva. Márai tétova mozdulattal az éjjeliszekrény fiókja felé nyúlt, amelyben a pénzét tartotta. Úgy érezte, az ügy váratlanul szerencsés fordulatot vett; pénzéért becsületes ellenszolgáltatást kap, hiszen „fel lesz hozva a kávéja”; munkaerőt vásárol. Bimbózó, kapitalista jellegű fölényérzetét azonban tüstént szétfoszlatta a gondolat, hogy az „üzlet” létrejöttét a maga részéről korántsem nevezheti önkéntes, „szabad” elhatározáson alapulónak - eszébe sem jutott, hogy „valódi presszókávét” igyon -, ha a dugóarcú nyíltan, a dörgést ismerő veterán az újonc fölötti hatalmi helyzetét kihasználva, megvágta volna egy kávéra, akkor lenne tiszta az ügylet; most viszont partnerrá lépett elő, sőt: proletárrá, akit társadalmi helyzete kényszerít az efféle szolgálatokra.- Meglátszódik az, kicsoda itten a jobbfajta nép - jelentette ki a dugóarcú, amikor Márai a markába nyomta a pénzt. - Annak aztán én is jó embere vagyok, édesapám. Mikor végre kivonultak a mosdóba, Márainak tapasztalnia kellett, hogy gyanúja valóra vált: a vécét és a mosdót az „elvonósoknak” közösen kell használniuk az elmebetegekkel. Most viszont csaknem örült az új csapásnak, a kizárólag érzékszerveit bombázó ingernek. A vécében nem működött a vízöblítés, a vécéajtót és a fülkéket elválasztó deszkafalat körülbelül a kagyló magasságában lefűrészelték, hogy a csészén ülők cselekedetei ellenőrizhetők és a netán önmaguk ellen fordulók szándéka megakadályozható legyen; a zuhanyozó „karbantartó javítás” miatt „nem üzemelt”; meleg víz nem volt. Márai beállt a sorba az egyik mosdó mögött várakozók közé, és figyelmét elterelendő a valóságról, megpróbálta értelmezni a látottakat. A kézenfekvő magyarázatot, hogy egy szegény ország korlátozott anyagi eszközöket fordíthat alkoholisták és elmebetegek több mint kétséges eredménnyel kecsegtető kezelésére, elvetette. „Ez a hiteles környezet.” r E h s hirtelen maga előtt látta a vörös képű ápolót, a Mintát, akihez elszánt és megfeszített akarattal, valamint a kórházi rend előírásainak maradéktalan következetes betartása révén talán felnövekedhetnek egy szép napon. Ami pedig a lefűrészelt és lehúzhatatlan ajtajú klozetot meg a többi kényelmetlenséget illeti, miért éppen itt, láthatóan és nyilvánvalóan szorgalmazott gyógyításuk színhelyén akarnának kétségeket kelteni bennük? „Meleg víz ugyan nincs, de büféből hozatjuk a feketekávét.” Elvont célzatú töprengéseiből iszonyatos hangszínű és hangerejű, artikulátlan üvöltés riasztotta fel. Póznamagas, mezítelen, csontsovány öregember üvöltött, két fiatal ápoló tartotta a könyökénél, hogy össze ne essen. Az öregHARANG 53
