Harang, 1991 (3. évfolyam, 1-4. szám)
1991-01-01 / 1. szám
Először úgy érzem, rossz helyre jöttem, ha azt akarom megnézni, hogyan változik ma egy kisváros, miként igyekszik levetni a Kádár-rendszer nyűgét, hibáit, jóvátenni bűneit; hogyan szeretne másként élni, cselekedni, lélegzeni. Martfű ugyanis mindent az elmúlt rendszernek köszönhet. A puszta létét, a keletkezését, az összkomfortját. Hol kezdjem a történetet/történetét? Jártam itt riportúton, többször is. Sokan jártunk magyar újságírók. A fejlődő szocialista ipar dicséretét zengtük, az iparét, amely megvetette lábát a Tisza partján, Szolnoktól alig húsz kilométerre. Ahol a múlt században még mocsarak terpeszkedtek, grófok, bárók dölyfösködtek, urasági cselédek, napszámosok nyomorogtak az elnyomók birtokain, és csupán állattartással, növénytermesztéssel foglalkoztak, ott most gyárak épültek, a parasztnak nem kell többé a földet túrni, munkalehetőséget immár az ipar biztosít. Martfűn megalakult a Tisza Cipőgyár (1949), a települést községi rangra emelték (1950), áramlott a biztos megélhetésért sokezemyi ember; helybelieknek és a környék lakóinak az életét minőségileg magasabbra emelték. 1970-ben Martfű nagyközségi rangot kapott. Épültek lakótelepek, telepszintű többszintes lakások, járda, út-, víz- és csatornahálózat, legutóbb gázvezeték és telefon. A modem bölcsőde, óvoda, iskola, a szakmunkásképző, a gyönyörű, tágas művelődési ház, az orvosi rendelő, az üzletek sora mind a gyárat dicséri, amely létrehozta. És a fejlődés nem állt meg. Évtizede megépült Közép- Európa legkorszerűbb üzeme, a növényolajgyár, amely már az építkezés idején sok embernek adott munkát. Megalapították az Első Hazai Szövetkezeti Sörgyárat. 1986-ban a szocialista iparban ötezer fő dolgozott (az ingázókkal együtt). A dinamikus fejlődés eredményeképp eljutottak arra a pontra, hogy 1988-ban kérjék a település városi rangra emelését. Ezt meg is kapták 1989. március 1-jén. Fényes karrier. Miért beszélek némi felhanggal ezekről? Mert annyit kellett (volna) lelkesedni az ilyen típusú szocialista településekért - ahol már a munkásosztály az egyedüli uralA Martfűi Cipőgyárnak van jövője kodó —, hogy a legbutább tollforgató is rájött: természetes fejlődés helyett erőszakos fejlesztés történik milliárdokért; miközben több évszázados városokkultúrája a porba, enyészetbe hull (Esztergom, Eger, Sopron, Kőszeg stb.), addig tízszer annyit pazaroltak mesterséges képződményekre (Sztálinváros, Komló, Kazincbarcika, Leninváros stb.), s minden politikai-ideológiai-gazdasági eszközt bevetnek azért, hogy megtörjék a magyar vidék természetes vonzáskörét. Martfű a szememben ennek a stratégiának része volt, a rendszert túllihegő Szolnok vezetőinek, illetve a megye elvtársainak az irányításával. S most azt hallom, hogy Martfűn templom épül, kettő is. * Kozma Imre polgármester ül mellettem a művelődési központban. Zavarban vagyok, ugyan mit tudhat az elmúlt évtizedekről? Kozma úr a cipőgyárról beszél, az vetette meg a dinamikus fejlődés alapját. Ő fogalmaz így. Elmondja, valójában 1940-ből indult, akkor jött ide Csehországból a Bata cipőgyár, itteni nevén a Cikta. Érdekes, hogy Bata nevét soha nem említették a gyár vezetői, amikor végigvittek az üzemben. Mindig csak 1949-től számították az időt! Érdekelne, kikből verbuválódott a város lakossága? Azt mondja erre Kozma úr, hogy részben az agglomerációból, vagyis a környező falvakból telepedtek le. Régebben négy munkásszálló is működött, azokról lassan saját lakásaikba költöztek, családot alapítottak a dolgozók. Menekültek a földtől? - kérdem. Inkább lehetőséget láttak itt, kapom a választ. Emészt Petemé, a művelődési központ igazgatója a saját példáját említi: őTúrkevéről, az első termelőszövetkezeti városból jött ide lányként, a cipőgyárba. Központi fűtéses munkásszállóban lakott, meleg vizes fürdőjük volt. Majd lakáshoz jutott, családot alapított. A lakással, Itt minden 10 HARANG
