Harang, 1990 (2. évfolyam, 1-25. szám)
1990-10-01 / 23. szám
megint látott egy kibontott hajú csudaszép női halottat, fehér selyemruhában. Nos, ez még nem volna olyan csudálatos! De amerre a szépséges nő haladt, arra repült egy hollómadár is, és minden tizedik szárnycsapás után így szólt: „Kár, ó, be nagy kár!..Persze, mire a parti őr szólt az egyik halásznak, s az döcögve elindult a csónakjával, addigra a női hulla lement a víz alá, a fekete madár pedig a sötét felhők mögé! A nagyságos Hibrickyné most az irodájába surran, biztos újra a Bibliát olvassa, bitos kiszárít néhány könnyet a szeméből a zsebkendőjével, aztán kijön, s folyik a munka tovább, mint eddig. Mufics gondolja, most röpkén megkérdi ezt a Vinkovicsnét: - Mondja már, mamuskám, mennyit ellett? Sok köztük a tarka? Vinkovicsné a disznójára gondol, amint az ólban fekszik, alatta sárgaszín szalma, előtte moslékos vályú, s az oldalában, kis gömbölyű orral tíz vagy talán húsz kismalac is! És hogy dudálnak azok! Az anyamalac boldogan mordul. Hát persze, örül, hogy túl van a szülésen! Ej, az embernek vissza kell nyelnie a szívét, ha erre gondol.- Sok a tarka? - kérdi ismét Mufics.- Gőzt - mondja morcosán Vinkovicsné.-Ej, vessz meg, irigyled tőlem, mi, azt a pici szót, hogy sok-e a tarka! Ne adjon neked az Úristen a túlvilágon békét - mordul most már Mufics.- Langyos avíz-mondja Vinkovicsné fisztula-hangon.- Forróba fogsz te a pokolban fürdeni, öreganyám! Muficsnak hirtelen nevetnie kellett. Ha elképzeli az ördögöt, suvikszos képpel, amint vasvillával felhajtja Vinkovicsné szoknyáját... mert az asszonyokat onnan kezdi vallatni az ördög... s nagyot ásít, egész álmos lesz az unalomtól, aztán Vinkovicsné száját veszi vizsgálat alá az ördög, ezt a savanyú, ecetes száját, s így szól: „Némely némber vétkezik, mert annyit beszél, hogy összekeveri még a villamosforgalmat is... viszont te meg úgy hallgattál, hogy szegény Mufics kínba került általad, nem árultad el néki, hogy hány tarkát ellett a malacod, nem hívtad meg, amikor forrázták a kandisznód szőrét, miért is hess a forró vízbe veled!” ... S akkor, a forró vízbe cseppenve, ó, hogy mennyire kiabálja Vinkovicsné „Tíz tarkát ellett! Három egész fehéret, kettőt veres szőrű füllel!” Se vége, se hossza Muficsban az eképpen végbemenő képzelgéseknek! Jó alaposan megbünteti majd az ördög a nagyságos asszonyt és Tucsáknét is, mert a napok oly komoran múlnak itten, holott beosonhatna egy kis móka, egy kis tréfa is, s az embernek nem kellene úgy dolgoznia, mintha elátkozott fekete fa lenne! Most azonban nagy esemény történik:- Mufics - mondja Tucsákné -, gyere ide! S oly titkosan int Anionnak, hogy már ez is megér egy fél liter bort a nyughatatlan embernek! S Tucsákné úgy pislog kifelé, mintha azt lesné, nem jön-é be a nagyságos asszony beszéd közben, beszélhet-e valami titkosat Mufjccsal?- Halljam - súgja Mufics.- Van nekem egy vasalóm! - mondja Tucsákné óvatosan, s ismét az irodába leskel.- Hű, a kutyamiskáját - susogja éppen olyan titkosan Mufics. Vasaló! Belül tűz, kívül vas! Ha langyos, hát a reumás asszonyok hátát lehet vasalni vele! Hátha ilyesmiről lesz szó. Ó, Jézusuram, csak már hallanám.- No, vasaló! Hát mi van a vasalóddal? - ingerli az asszonyt Mufics.- Eltört a kampója. Vinkovicsné Tucsák asszonyra mered.- Ej, no, ténsasszony, hát már maga is? - De Tucsákné visszanéz, s elég hangosan mondja: - Tudja, eltört a vasalóm kampója, oszt meg kellene szögecselni, hogy újra záródjék.- Idehozzad, mamuskám - mondja Mufics -, megszegelem, megcsiszolom, kiföstöm, újabb lesz az újnál.- Itt van. Délben átadom. Adj gőzt - váltja szavát Tucsákné, mert a nagyságos Hibrickyné kijött az üvegskatulyából. Szegénykének lóg a feje, piros az orra hegye, rossz helyen nyitotta ki a Bibliát, úgy látszik, nem vigasztalta meg. Leül a székére, ölébe teszi a kezét, s mint a beteg gólya, félighunyt szemhéjjel, úgy nézi, hogy Vinkovicsné felemel egy nagy fazekat, Tucsákné gyorsan futó késsel hámozza a krumplit, míg Mufics vidáman ütögeti a parazsat, rávág a tűzre úgy, hogy az szikrázva nagyott lobban, aztán rádobja a szenet, s nevet, elégül valamin az a bolond legény. Barátnői - gondolja a nagyságos asszony - az urukkal járnak; cseng a sarkantyújuk, kardjuk megcsörren a - járdaszélen; egyiknek tiszt a fia, magas, büszke legény; a másiknak három unokája is van... míg ő itt ül egy pince mélyén, a manóméiért nézi, amint a mutatója reszketve, rezegve mutatja a gőz állását, aztán este hazamegy, magára zárja a sötét lakást, s lámpafénnyel játszik... hol felcsavarja a kanócot, hol eloltja. Ó, milyen hosszú tud lenni egy ilyen éjszaka! Sír - gondolja Mufics megütközve -, ej no, sír a szegény nagysága. Hiszen odamenne ő hozzá: „Ne sírjon, szegény nagyságos asszony. Ej, no. Tessék inkább este cirkuszba menni, itt a hatujjú majomember” - de akkor ránézne a nagyságos asszony az ezüstlornyonján, s azt mondaná: „Gőgőgőgőz vavavavavan?” Legyint Mufics: „Sírjon, ha az eső néki rokona!” Dél van. A nagyságos asszony elment, Vinkovicsné elment, csak ketten vannak Tucsáknéval, s Mufics majdnem azt mondja: „Nem félsz tőlem, mamenkám? hisz fehér még a nyakad.” Tucsákné kihúzza a szatyrából a vasalót: - Látod Anton, a kampója letört!- Le bizony! De ki volt a szerkovács, ha nem én? Mi? Bámulsz? Hát esztergályos? Az is csak én! Hajószegecselő? En, én, az is csak én! Ha máshoz viszed, azt mondja: öntött vas, nem lehet azt megszegecselni, dobja el, vegyen újat! 0, ó, mint a tenger, úgy ömlik, hullámzik Anton szava. Ó, ó, most kezei közé került Tucsákné füle, csak győzze hallgatni a dolgot.- De én tudok tűzzel bánni, s vassal ütögetni. Lásd ezt a fafogót levesszük. Hopp! Megvan! Aztán pedig betesszük a tűzbe a vasalódat! Félted, ugye? Hát ne féltsd, mamenkám! így kell ennek lenni. Egy kis törkölypálinkát befizetsz nekem, mellé egy kis kalbászt, két kenyérrel, ez az ára, csak nem sok? Új lesz, jó lesz a vasalód.- Csináld - mondja Tucsákné szorongva -, s vidd a kezed rólam.- Nem azért foglak én, mamenkám, csak az a szokásom, ha beszélek. Nem ismered a szokásomat - s egy jót csíp Tucsákné mellibe.- Látod - mondja az asszony -, ilyen vagy te. Perelne An tonnái, de nem mer. Rábízta a vasalóját, a bolond már betette a tűzbe, ha megbántja most, még tönkreteszi egészen. De azért csípdesni nem kellene. Anton arra gondol: ma megcsípem, holnap jöhet a többi, de első a becsület! S ezzel kiveszi a pirult vasalót a tűzből, ráteszi egy kis üllőre, amin máskor is kalapál, ha elromlik valami az üstöknél, megfogja egy fogóval. Csak egy kicsit megkalapálja a kampó végit, hosszabb lesz ezáltal, aztán meggörbíti, s úgy megvan a dolog, hogy no! Olajjal lehűti, s attól a vasaló színe szép is lesz, s viheti Tucsákné újra haza! Felveszi a kalapácsát, hátrahúzza, hogy odacsapja a rubin színű izzó kampógombra... leszáll a kalapács, az ütés nagyot csattan, s Mufics ámulva, szívdermedve béna marad. Úgy érzi, kilyukadt a feje, a nyelve leszakadt, s nagy rosszullét közben a vasaló, a fogó, a kalapács, minden a földre hull a kezéből. Majd tisztul a fájdalom, ijedelme, s érzi, hogy a bal szeme emésztően sajog. Lehunyja a jobb szemét, odakap a kezével a balhoz, hát kifolyt a szeme, és szivárog belőle a vér. A forró vasaló a deszkára esik, és égeti a fát. Tucsákné leönti vízzel, s a hideg víztől a vasaló darabokra reped. Még ez is!- No, megkaptam - mondja rekedten Mufics -, gyerünk a kórházba, vezess, kérlek, oda, mama! Mufics, mikor kiér a szabadba Tucsáknéval, megtántorul. Tucsákné oda56 HARANG
