Harang, 1990 (2. évfolyam, 1-25. szám)
1990-10-01 / 23. szám
ISTEN DICSÉRETE emberi érintkezést, egyéni sajátosságokat is képes közvetíteni. A csendes elmélkedés teremthet általános világkapcsolatot, amelyben az elmélkedő egynek érzi magát a világ egészével: „a lét tengerével”. Mindez megvalósul és elkülönül a táncmeditációban. Eltáncoljuk az evangélium egyik jelenetét - miként átélhettük azt Markó Iván balettjében -, és felcserélhetetlenül s egyedülállóan átéljük a találkozást az Újszövetség Jézusával. Bizonyos, hogy az „egybeforrás” és „emberi érintkezés” rövid megnevezéssel, a tánc és mozgás élesen elkülönül a csendben és nyugalomban végzett elmélkedéstől. Ám e két tapasztalás útján kell tovább gondolkodnunk, ha meg akarjuk érteni a liturgikus tánc sajátosságát. A tánc veszélyei A „Missu Luba” egzotikus látványa vagy P. Proksch stájeri missziós pap indiai tánccsoportja, egyes magyarországi hívő cigányközösségek táncos „úri” hódolata... veszélyeket is rejtenek magukban. A veszély az, hogy a keresztény kinyilatkoztatás üzenetét könnyen azonos szintre szállíthatjuk le a pusztán általános emberi vallásos élményhez. Liberális megfogalmazásban: a kereszténység azoknak jó, akiknek szegényes az élményviláguk. Akik viszont élményeiket a művészet, a tudomány vagy a természet tudatos birtokbavételével mindig fel tudják frissíteni, azoknál nem hiánycikk a vallás. Az egy szintre hozás veszélye nem csak a táncélmény sajátossága. A vallásos tánc az imádásban teljesedik ki - amikor mindenki a kereszt titkának hódol. S ez a hódolat egyben fölemelkedés az érzéki létezésből a keresztény térbe. A másik veszély kizárólagosan a tánchoz magához kötődik. A mozgásban tipikus eksztatikus veszély rejlik: az önfeledés, önelvesztés valami idegen dologban (a ritmusban, a mozgásban). A harmadik világban, ahol a tánc a vallásos élmények előnyben részesített kifejezésmódja, ezt a veszélyt az ősrégi törzsi hagyomány korlátozza. Ám a kívülálló számára értelmetlen mozgás, az a valóságban világos és szigorúan szabályozott rítus, aminek a táncolók átadják magukat. Keresztény körökben elég arra utalni, hogy a liturgikus táncot az evangélium szavának és üzenetének kell alárendelni. Ez a szó nemcsak a múlt távlatából hangzik, hanem az egyház hagyománya viszi tovább - s a mai rítusokban és szokásokon keresztül jut el hozzánk. Tehát, ha az ember a liturgikus tánc feltáruló tájaira merészkedik, tartsa szem előtt, hogy egyensúlynak kell uralkodnia az objektív (az egyházat közvetlenül érintő) és a szubjektív tapasztalat között - amely a tánc közvetlenségében és teremtő erejében keresi kifejezését. A harmadik veszély azt fenyegeti, aki másoknak ilyen tapasztalatokat közvetít, mert ezek az élmények mélyre hatolnak. A guruk és mesterek ki vannak téve az ösztökélés és a befolyásolás veszélyének. Karizmatikus közösségekben gyakorta tapasztalható, hogy a dadogó, gügyögő imádkozókat a gyülekezet vezetősége ritmikus dobogással fogja össze, egyre jobban kapcsolva őket a zene ritmusába, míg az egész gyülekezet egyetlen dicshimnusszá hangolódik. Ilyen testből eredeztetett mély élmény által lehet az ember az ön-, illetve mástól kiinduló szuggesztió áldozatává - s így irányíthat egy embercsoportot a tömegpszichológia. E jelenség nem érv a megtapasztalás ellenében, csak figyelmeztetés - a dolgok helyes irányának megtartása érdekében. Azaz, aki a táncélménybe valakit bevezet, legyen tudatában a felelősségének. Azoknak pedig, akik ilyen liturgikus táncban részt vesznek, tudniuk kell, mit csinálnak. Középeurópai tartózkodó magatartásunk (NB.: bátortalanságunk!) védelem lehet egy „mester” szuggesztiója ellen. A csendes elmélkedésben ez a tartózkodás erős, de a táncélményben alig jön számításba. A tánc teológiai jelentősége A hitében tudatosan elmélyültek számára nem kell hangsúlyozni, hogy a liturgikus tánc melletti kiállás alapja a hit: Isten Jézus Krisztusban megtestesült. Jézussal „világ-valóságunk” mindenestül bele van vonva Isten szolgálatába. Különösképpen azonban az emberi test épül bele az istentiszteletbe, mert „az Ige testté lett” (Jn 1,14), és az Úr lakomáján részesülünk a mi Urunk testében és vérében (1 Kor 11, 17-34). Mi nemcsak Krisztus lelkében, hanem testében is részesülünk. A Krisztus-test által sokan egy testté leszünk, s mint „kapcsolatban álló” közösség, közösen kell tisztelnünk az eucharisztikus.titkot. Ezért „felszólítás a liturgikus táncra” teológiailag sürgősnek és mellőzhetetlennek tűnik. Ugyanakkor valamilyen elképzelésnek birtokosai kell legyünk, ha az egész mozgó testet be akarjuk építeni imádkozó életünkbe. A hagyományos istentiszteleteken is találkozunk nyomaival annak, amire utalni kívánunk. (A bejárati szenteltvízzel önmagunk meghintése, összeszedettségünk fokozását elősegítő testtartások felvétele. Az összekulcsolt tenyerek az odaadás, a nyitottaké pedig a készenlét kifejezései. Áz „Uram irgalmazz!” felszólításra háromszoros mély meghajlás bűnös voltunk elismerése Isten előtt... Mély élmény az eucharisztiához körmenetben járulni, a kézből való áldozás is beszédes testszimbólum, inni, majd viszszatémi helyünkre: az élet helyére.) Ezekkel kapcsolatban azonban gyakorta fogalmazunk úgy: egyetértünk, de ... Az ünnep és ünneplés alkalom arra, hogy az ideológikus, vagy politikai konfessioinkat levessük. Aki a nagypénteki liturgiában a kereszt előtti hódolatot átélte, az könnyebben végez hasonlót máskor is. Figyeljünk az ünnep pedagógiájára. Ünnepelni annyi, mint kiemelkedni a mindennapból. Ki kellene használni az ünnepi hangulatot, hogy megtapasztaljuk az örömre hangoló egyenes állást. Ebben a bűnbánati mély meghajlás is segítségünkre lehet. Egy másik „de” súlyosabban nyom a latban: a pap az oltárnál kifejezi a szent cselekményt - mintha színpadon volna. Mozgását és gesztusait figyelik a hívek (csaknem úgy, mintha színész lenne, a hívek pedig nézők.) A liturgikus táncot az istentiszteletbe beépítő kísérlet azonban nem végződhet színpadi előadásban. A rövid és csendes szünetek segítenek, hogy a „néző” azonosítsa magát a „nézettel”. Elmosódnak a különbségek ily módon az oltár és közösség, a szent cselekmény és az ebben való részvétel, valamint a szentség és az egyéni meghatódás között. Ezen együttműködés és hatásai ellenére az európai mentalitás túlnyomó részétől idegen az istentiszteleti tánc. Aki nem utasítja vissza egészen, az is inkább a gyerekek és ifjúság ügyét látja benne. Periférikus jelenségnek véli. Ugyanakkor az is igaz, hogy a „test átélése” a keresztények számára nem központi téma. Viszont, akinek valamilyen okból a test élményszerű megtapasztalása nehéz vagy lehetetlen, hálás azért, ha hozzásegítik annak megéléséhez, hogy személyisége integráns része a test és lélek egysége. A tét tehát a lelkünk - ahogyan az anyag teológusa: Teilhard de Chardin mondja. Ugyanakkor - főleg a katolikus hagyományban - érvényes, hogy a „mellékes dolgok” összege a „fődolog”. A személynek szükséges a test, hogy egészen önmaga lehessen. A gondolatnak szükséges a szó, hogy kifejezhesse magát. A kereszténység teljességét csak a konkrét élet sokféle megnyilatkozásában találja meg. SOMLYÓI TIBOR HARANG S3
