Harang, 1990 (2. évfolyam, 1-25. szám)
1990-10-01 / 23. szám
Ha valaki rájön, hogy a 32. zsoltár 11. versében az óvatos fogalmazású „ujjongás” kifejezés eredetileg „örömében ugrándozott”-at jelent, azaz azt, hogy Izrael Isten jótéteményei feletti örömét tánccal fejezte ki, inkább idegenkedik vagy megbotránkozik, mintsem felszólítást érez ily istendicsérésre. Saul királyhoz hasonlóan viselkedünk e sorok olvastán, aki háborgott Dávid tánca láttán. „Amikor ugyanis Dávid a filiszteusok legyőzése után visszatért, Izrael városaiból Saul király elé mentek az asszonyok, énekeltek és táncoltak dobszóra, örömujjongás közepette és cintányért ütögetve. A táncoló asszonyok így énekeltek: Saul legyőzte ezreit, Dávid meg tízezreit.” (1 Sám 18,6) A keresztény képzőművészet mind a mai napig ábrázolja a táncoló Dávidot. Sőt, Krisztust is merészkedtek úgy bemutatni, hogy betáncol az égbe. Apokrif írások hagyományozták ránk ezt a jelenetet. B. Lang a biblikus alapozottságú istentiszteletet három szakaszra osztja, amelyekhez értékítéletet kapcsol. Az „ősállapotnál” érvényes, hogy „a primitív vallások inkább táncolnak, mintsem szellemileg tevékenykednek”. Ezt az a szakasz követi, amelyben az ige- és áldozati liturgia párhuzamosan halad. Végül és végérvényesnek tűnőén „a mai napig húzódó, a keresztény és iszlám liturgiát átfogó korszak, a maga többé-kevésbé kizárólagos igeliturgiájával. A liturgikus istentiszteletben a cselekvés egészen háttérbe szorul. ” A zsinagógái intellektualizmus kifejlődése után csupán a szó uralkodik még katolikus körökben is. Az istentisztelet oktatássá lett, a pap helyébe a tanító lépett, a táncolok helyet adnak a „felolvasónak”. Bármiként is legyen a történelemmel, B. Lang - talán akaratlanul is - rámutatott a mi intellektualizált istentiszteletünk ürességére - amelyet marginalitásban élő csoportok, mozgalmak próbálnak konvenciókat fellazítva - s fellázítva! - pótolni. Ezeknél ugyanis mozognak és táncolnak, komolyan véve a Szent Pál-i intelmet: „Dicsőítsétek meg tehát Istent testetekben!” (Kor 6,20) Sporadikus jelenségként a magyar katolikus egyházban is vannak kísérletek arra, hogy beépítsék a test mozgását is a liturgiába - főleg gyermek-istentiszteleteken. Noha barokk mentalitású felső- és középszintű klérusunk van, pasztorális szempontból mégsem támogatják azt, ami még az európai barokk idején magától értetődő volt. (A néhai párizsi jezsuita színházról szóló beszédes című tanulmány - A jezsuiták balettjei - sokat mond a tánc barokk kori tradícióiról.) Gondolatok a liturgikus» táncról „A lelki érzékelés” alapélménye A spiritualitás történetében a test és megtapasztalása a helyesen értelmezett „lelki érzékelés” kulcsszavához sorolható. Ahol megélt vallásossággal találkozunk, ott igazolható, hogy ezzel a lelki élet alaptulajdonságát jelölik meg. Keresztes Szent János - aki pedig sokak számára a tisztán „szellemi-lelki” tapasztalás prototípusa - ívja: „A lélekben megcsendül valami kimondhatatlan fönséges harmónia, sokkal magasztosabb, mint a világ összes tánca és dallama ... a lélek így felüdüli a zene kedvességén és egyúttal a hallgatás megnyugvásán.” Magdeburgi Szent Matild és bingeni Szent Hildegard Keresztes Szent Jánosnál is érthetőbben vezetik az égi zenét a boldogok táncáig. De mi mindezeknek a jelentősége embertani szempontból? A fenti értelmezést nem szűkíthetjük puszta képletességre. A misztikusok tényleges tapasztalatokat ecsetelnek. S ezeket Paul Tillich, a neves protestáns teológus a „dolgok maguk fölé emelkedésének” nevezi. Esetünkben: „az érzéki tapasztalatok benső felülemelkedése önmagunkon”. Nem ilyen felépítésű minden, még anynyira átszellemült Isten-élményünk? Azaz szellemi szintre felemelt érzéki tapasztalat? Mint tapasztalatot, a következőképpen írhatjuk le: konkrét, testi tapasztalatból indulok ki, átérzem ezt és az analógiát, a hasonlatot is: Isten jelenléte megfigyelhető, ami azonban mégis több, mint megfigyelhető. Isten itt van a megérintett testvéremben, ám mégis egészen más, sokkal távolibb, nagyszerűbb, harmonikusabb, szeretetre méltóbb - mindezek ellenére mégsem idegenkedik tőlünk: „elküldte hozzánk Egyszülöttét”: Krisztust. „Érzékiségünk” kiindulópontját hányszor átélhetjük, ha egy hegycsúcsról befogja a szemhatárunk a tájat - addig, amíg a föld és az ég egybeér. Aki belemerül az ilyen élménybe, az megérti, hogyan mondhat számos misztikus Istenről „semmit”, „valami” helyett. Hans Urs von Balthasar, századunk legjelentékenyebb gondolkodóinak egyike újra az érzékelhetőséget helyezte valamennyi keresztény misztika alapkövének. A „lelki érzékelés” azt jelenti, hogy az ember ily élmények kapcsán bensőleg továbbtapogatózik. Minden érzékét kipróbálhatja: a „látást”, amennyiben a „szemben álló” gyakorlati elfogadása testileg is kifejeződik; a „tapintást”, amivel a misztikusok Isten bensőséges A TEST Az első tánclépések még nehezek. A játékosság sokat segít. (Béres János felvétele) közelségét érzékelhetően kifejezik; a „szaglást”, ami valamely légköri burkot, és a zene „hallását”, ami e légkör telítettségét és aktív ráhangoltságát jelenti. A test egészének megtapasztalása az ember alapérzékelése - erre épül a többi érzékszerv. A keleti elmélkedési gyakorlatok (a jóga és a zene) testi tudatunk ezen alapvető szerepét használják fel. Ám azokban csak a nyugvó, mozdulatlan test tapasztalható meg. Az emberi test azonban arra teremtetett, hogy mozogjon és a külvilággal érintkezzék. A békés csend és az ülő elmélkedés csak hullámvölgy, amelyből a mozgás és a kapcsolatok hullámhegye emelkedik ki. így érünk el a tánc szerepéhez az emberi test értelmezésénél: a tánccal a testet a maga egészében ragadjuk meg és éljük át: tudatosul, mint az „én” testem. A táncélmány két pólusa Elmélet és gyakorlat igazolja: a tánc fokozottabban zárja magába a testet, mint a mozdulatlan ülés. Másrészt - helyes vezetés mellett - a táncban magától kapcsolódik össze az eksztázis („kilépés önmagunkból”) és az entázis („elmélyülés önmagunkban”). A tánc és ünnep - ha helyesen irányítják - befelé vezethet, önmagunkba mélyedést teremthet. A test ily beépülésén túl, a tánc a kapcsolatteremtést is előmozdítja: az 52 HARANG
