Harang, 1990 (2. évfolyam, 1-25. szám)
1990-10-01 / 23. szám
NÉPEK ÉS VALLÁSOK A kínai kalligráfia egyik remeke, melyet a művész, Jeh-csi 85 éves korában festett. A kompozíció középpontiéban látható írásjegy (su) jelentése: hosszú élet Taoista szerzetes rongyos ruhában. Győkérfaragás a 19. század elejéről Bölcseletének foglalata, a Tao te king nem rendszeres filozófiai munka, hanem mondások gyűjteménye, melyet európai nyelvre rendszerint rímtelen verses formában fordítanak. Tanításának alapja a tao, mely minden lét és nemlét forrása, a minden lehetőséget magába foglaló törvény, az erkölcsé éppúgy, mint a természeté. Az a bölcs - vagy szent -, aki az Úton halad (vagyis a tao tanításait követi), aki nem tér le a természet útjáról, s „benne tökéletességgé érlelődik a kozmikus tökély”. A bölcs nem lehet becsvágyó, ismereteit nem a könyvekből, önmagából kell merítenie. Nem avatkozhat be a tao természettörvény erejével bíró irányításába (ez a tao híres fogalma, a vu-vej, ami szó szerint tétlen cselekvést, nemcselekvést jelent), mert minden ilyen kísérlet eleve hiábavaló: a világegység, a jang, és a jin állandóan változó egyensúlyát nem lehet megváltoztatni. A bölcsnek a természethez kell hangolnia magát - felhasználhatja, de nem alakíthatja az eseményeket. Ennek megfelelően a közéletben is legfeljebb irányít, tanácsot ad, de nem vezet. Soha nem aktív, nem keresi a cselekvést, nem áll ellen, nem vetélkedik. (A bölcsnek ez az eszményképe - faragatlan, szófukar, nyers, egyszerű, műveletlen - éles ellentétben áll a konfuciánus írástudó ideáljával.) Ugyanez érvényes az államra is: az lenne jó, ha magától történne minden, ha az állam, a társadalom nem avatkozna bele az emberek dolgaiba. Annál jobb a kormány, minél kevésbé veszik észre létét. A vallási taoizmus A Lao-cenek tulajdonított Tao te kingnek (a mű valójában az i. e. 4. században keletkezett) nem sok köze volt a vallási taoizmushoz, mely valamikor az i. u. 1. században alakult ki. Átkerült belőle ugyan néhány gondolat, de ezek a lényegét nem érintették. A vallási taoizmus régi hiedelmek és misztikus tanok, ősi mitológiai elemek és alakok rendszertelen, kusza vegyüléke volt, kidolgozott tételrendszer nélkül, bár rendelkezett szent szövegekkel. Kezdetben szervezeti kerete sem volt a vallásnak, papjait nem szentelték föl, azok önmagukat népszerűsítették, ahogy tudták. Később a nagy vetélytárs, a buddhizmus hatására és mintájára kialakult egyfajta szervezeti rendjük. Ám soha nem voltak olyan gazdagok, olyan népesek, olyan befolyásosak, mint a buddhisták. Akikkel egyébként néha össze is tévesztették őket, mivel jó néhány külsőségben valóban hasonlítottak egymáshoz. így mindkét irányzat gyakorolta az elmélkedést és az önmegtartóztatást. A lényeg tekintetében azonban alapvetően különböztek egymástól: míg a buddhista a testi létet csak nyűgnek tartotta, addig a taoista éppen annak meghosszabbítására, sőt az örök élet felé törekedett. A vallási taoizmusra (is) oly jellemző befelé fordulás, az egyéni lelki élet központba állítása volt az a jellegzetesség, mely megkülönböztette a konfucianizmustól. Ez utóbbi, mint láttuk, inkább a külső, a társadalmi-etikai életet befolyásolta. A taoista vallás központi kérdése tehát a földi lét meghosszabbítása volt. (Nem véletlen, hogy a taoista panteon olyan hajdani híres emberekből, istenekből állt, akik elképzeléseik szerint halhatatlanok lettek.) Áz örök élet érdekében mindenféle elixíreket kotyvasztottak papjaik és szerezteseik, és behatóan foglalkoztak az emberi test tanulmányozásával is. így sikerült szert tenniük botanikai és orvosi ismeretekre, amiket azután a gyakorlatban is hasznosítottak. Voltak taoisták, akik mágiával, varázslattal próbáltak célt érni, nekik viszont az asztrológiáról voltak fogalmaik, ezért szívesen jósoltattak velük a közemberek. Az okkult tudományokkal foglalkozó taoisták továbbfejlesztették a világegységről, a jang-jimö\ kialakult ősi hitet is. (Ez a taoizmusnak kabbalisztikus jelleget adott.) Szimbolikájukban ez úgy jelentkezett, hogy a jangot hosszú, egyenes vonallal: -, a jint két rövid vonallal jelölték: - -, és ezek két, három vagy hat sorból álló kombinációi különböző fogalmakat, erőket, isteneket jelentettek. A képző- és iparművészeti alkotásokon oly gyakran látható jelek tehát nem díszítőmotívumok, hanem konkrét jelentésekkel bírnak. Kialakult a vallási taoizmusnak egy másik irányzata is, mely az örök életet aszketikus életmóddal, meditációval próbálta elérni, többnyire remeteként elvonulva a világtól. A császári kor Kínájának meghatározó és jellegzetes alakjai voltak a taoisták. Isteneiket, halhatatlanjaikat szívesen ábrázolták a festményeken, az iparművészet gyakorta használta föl vallási szimbólumaikat. Szerzeteseik, papjaik kedvelt, néha gúnnyal ábrázolt szereplői a népkönyveknek és a regényeknek. VÉGH ► HARANG 47
