Harang, 1990 (2. évfolyam, 1-25. szám)
1990-10-01 / 23. szám
„KERESZTÉNY ORPHEUS” Nevezték „mennyei Kommunistának”, „Miasszonyunk bohócának”, „Isten igricének”,... vagy egyszerűen bolondnak. Ki ez az ember, aki századokon át bűvkörében tart költőt, művészt, tudóst... s az önmagát kereső és megtalálni szándékozó emberek sokaságát? A késő középkor egyik neves festője: Luca Signorelli (1441-1523) eredeti gondolatot örökített meg az orvietói székesegyházban A doktorok kara c. freskóján. A kép alakjai között láthatjuk Nagy Szent Gergely pápát, Szent Ágostont, Szent Ambrust, Aquinói Szent Tamást, Bonaventurát... s Assisi Szent Ferencet. A doktorok körében azt, akinek a latinul írás gondot okozott, aki tiltotta rendjében a könyvek halmozását, akitől alig maradt fenn valami személyes ihletésű mű?! Ferenc olyan igazságokra tanította a világot, amelyekre kora - NB: korunk! - alig figyelt. A műnél sokkal fontosabb az ÉLETMŰ. A Signorelli-féle ábrázolás ebben leli magyarázatát. A ki volt helyett jelen esetben a milyen volt kérdéseire próbálunk választ keresni. „Beszédei a Szentlélek erejével voltak teljesek, a szív belsejéig hatolok, úgy, hogy hallgatóságát nagy álmélkodásra ragadták. Békét hirdetett és üdvösséget prédikált.” Sienában egy hittudós kérdéseire oly világossággal fejtegette az isteni bölcsesség titkait, hogy az illető úgy nyilatkozott: „Ennek a Szent Atyának hittudományi ismerete a szemlélődés szárnyán oly magasra emelkedett, mint a sas: a mi tudományunk csak a földön kúszik” - írja róla a hivatalos életrajz készítője: Bonaventura. Ferencről írott szó alig maradt ránk. Ellenben számos legenda keletkezett róla. Még útkereső korában csatlakozott hozzá első tanítványa: Quintavelle Bernát. Ezzel a kérdéssel fordult Ferenchez: „Mit tanácsolsz, mire fordítsam vagyonomat, amit az Úr adott?” - Ferenc válasza: „Holnap reggel elmegyünk a templomba és az Evangéliumból meghalljuk, hogy mit parancsol az Úr.” Az oltár mellett feküdt az evangéliumos könyv, hogy aki csak akar, olvashasson belőle. Ferenc kérte Istent, hogy a Biblia felnyitásakor mutassa meg szent akaratát. Háromszor ütötték fel a könyvet: Máté 19, 21; Lk 9,3 és Máté 16,24. Azt olvasták: „Ha tökéletes akarsz lenni, menj, add el, amid van és árát oszd szét a szegények között.” - Majd: „Semmit se vigyetek az útra, se botot, se tarisznyát, se kenyeret, se pénzt.” - És végül: „Ha valaki utánam akar jönni, tagadja meg magát, vegye fel keresztjét, kövessen engem.” Ferenc lelkesedéssel kiáltott föl: „Testvérem! Ez a mi életünk, ez a mi szabályzatunk, a miénk és mindazoké, akik csatlakozni akarnak hozzánk.” Az iméntiekért nem csak ujjongó, hanem radikálisan megélő Ferencet III. Ince pápa, a világhatalom csúcsán lévő egyházfő, imigyen hűti le - látván szegényes rongyait: - „Menj, Testvér, menj a disznók közé! Jobban illesz közéjük, mint az emberek közé. Hemperegj velük a sárba, add nekik az általad szerkesztett regulát és prédikálj nekik!” Az így elutasított rendalapításra törekvő koldusnál szegényebb csoportot Sabina város püspöke: Colonna János bíboros szándékuk tisztaságáról meggyőződvén, felkarolta s közbenjárt a pápánál. Ferenc beterjesztette programját, mely nélkülözött miden jogszerűséget: csak a Szentírásból vett idézetek összessége lehetett. „Semmit se magyarázzanak, semmit se hagyjanak el és semmit se tegyenek hozzá!” így szól az Első Regula „kommentárja”. Forradalmi hatása volt, mert ezáltal elmaradt az, amit minden rend számára elengedhetetlennek tartottak: hogy ha az egyes szerzetesnek nincs is tulajdona, a közösségnek lehet vagyona. Az is elmaradt, hogy a testvérek állandóan egy meghatározott kolostorban éljenek együtt. A pápa előtt kissé naiv és irreális tervnek tűnhetett mindez, és ezért a szabályt túlságosan szigorúnak tartotta. „Azokra is kell gondolnotok - mondta -, akik utánatok jönnek majd és talán már nem lesz bennük ez a buzgóság.” Ferenc azonban szilárd maradt a pápa előtt is. Tudván, minden engedmény azzal járna, hogy a már meglévő rendszabályok egyikét kellene átvennie. Éppen ezt nem akarta. Semmilyen áron sem! Ismeretes Oroszlánszívű Richárd mondása: „Azt kívánjátok, hogy három lányomat: a büszkeséget, a birtokvágyat és a szemérmetlenséget elkergessem. Ráhagyományozom azokra, akik a legjobban megérdemlik: a templomosokra a büszkeségemet, birtokvágyamat Citeaux szerzeteseire, tisztátalanságomat a papságra.” Ez 1200 körül hangzott el, amikor Ferenc ifjú volt. Mindketten: Ferenc és Ince is jól ismerték a helyzetet, melyet ábrázolt. Ince következtetése: szigorítani kell a fegyelmet s el kell mélyíteni a hitet. Ferenc az Evangéliumot nyitotta fel és tisztában volt vele: az Evangéliumot kell élni! A pápa kételkedve bocsátotta el a különös „bibliai” férfit. Összehívta a kardinálisok rendkívüli gyűlését, a kollegiális hatalmat - azok elutasították a ferenci kérést. Ebben a konzisztóriumban azonban fölemelkedett Colonna bíboros, és így szólt: „Tisztelendő Testvérek! Ez az ember csak azt kéri, hogy engedélyezzük neki az Evangélium szerinti életet. Ha most mi kijelentjük, hogy ez meghaladja az emberi erőt, akkor azt állítjuk, hogy lehetetlen az Evangéliumot követni. Ezzel azonban megcsúfoljuk Krisztust, aki az Evangélium szerzője.” - Elnémult minden ellentmondás. A pápa pedig jóváhagyta a legjogszerűtlenebb szabályzatot - az Evangéliumra hagyatkozó életvitelt. „Euridiké” A középkor lelkülete - mely látatlanban elfogadta, amit neki mondtak - ma ^ HARANG 27
