Harang, 1990 (2. évfolyam, 1-25. szám)
1990-10-01 / 23. szám
Dezsőké jó fiú... Kémek a bencéseknél Egyelőre nem tudni, hogy a hajdani egyházi ingatlanok milyen ütemben kerülnek vissza eredeti tulajdonosaikhoz, az viszont biztos, hogy az átadás sehol sem lesz egyszerű. Ugyanis a kérdéses épületek többségéből iskola, nevelőotthon, netán szociális otthon jellegű elfekvő lett. Egy ilyen, jelenleg is üzemelő szociális otthonban jártunk Zalaapátiban. A Szentendrei úti Kővl Szűz Márla-templomot az Idetelepült svábok 1865-ben építették. A templom hamarosan szűknek bizonyult, ezért 1930-ban bővíteni kellett. A lelkészség 1937 óta működik és 1942-ben plébániává alakult. Röviddel később Ismét „kinőtték” a kis templomot, ezért 1989-ben újabb 60 négyzetméterrel bővítették. Az egyházi ingatlanok gondozottságát, műszaki állapotét ismerve ez nem tekinthető tipikusnak. (Tamaska Gyula felvétele) Az épület, melyben egykor bencés szerzetesek laktak, Mária Terézia korában épült. A több egységből álló, kétszintes rendház piciny szobáit ma nem önként vállalt puritánságból, hanem kényszerből ideutalt, elesett emberek lakják. 1955 óta ugyanis a Fővárosi Tanács szociális otthona működik itt, s 200 személynek ad egyben állandó lakhelyet. Az itt élők többsége súlyos pszichés zavarokkal küszködik, de vannak itt alkoholbetegek, sőt szellemi fogyatékosok is. Az intézmény a Fővárosi Tanács felügyelete alá tartozik, de a távoli zalai faluban a helyi körülményekhez igazítva folyik az élet.- Hozzánk is eljutott a híre, hogy a bencések visszakérik az épületet, de nekünk még nem szóltak erről. Itt lakik a plébános az utca túlsó oldalán, de nincs vele személyes kapcsolatunk. Az otthon fala összeér a templommal, egy-két lakónk időnként átmegy a misére, de ennél komolyabb kapcsolatunk nincs az egyházzal. - kezdi a beszélgetést Bárány Györgyné, az intézmény helyettes vezetője. - Tudjuk, hogy a szerzeteseké volt az épület, de mit tehetnénk, minket már a Fővárosi Tanács utalt ide annak idején. 1955 óta folyamatosan küldik a betegeket, jelenleg is vannak új lakóink. Egyelőre semmi nem mutat arra, hogy ki kellene költöznünk.- Úgy látom, nemrégiben újították fel az épületet.- Évek óta folyik a felújítás, de egyre kevesebb pénz jut, pedig még lenne mit megcsináltatnunk. Igaz, ez az első rekonstrukció, hisz az eltelt évtizedekben itt nem volt komolyabb tatarozás. Az épület külső homlokzatán már pereg az űj vakolat, de a belső udvarból érkezőt még az eredeti, mára teljesen lepusztult ház képe fogadja. A templom felől érkezőt kaputelefonon ellenőrizve engedi be a portás, míg az udvari bejáratról málló vakolatú, kopott folyosókon vezet az út az épületbe. Hogy melyik az otthon igazi arca, az csak benn derül ki.- Négy- és hatágyas szobáink vannak, mindegyiket meg lehet nézni. - magyarázza Berta Antalné gondozó, miközben végigvezet az emeleteken. - Sajnos anynyira kevés a helyünk, hogy nem tudunk külön részleget kialakítani a férfiaknak és a nőknek. A szobákban szénnel fűtünk. Nagyon sok gondunk ván emiatt télen, de a Műemlékvédelmi Felügyelőség nem engedi, hogy átalakítsuk az épületet. Hiába korhadtak el az ablakkeretek, azokat is csak restaurálnunk szabad, vagy ha ki akarjuk cserélni, ugyanolyat kell csináltatnunk, mint az eredeti. Rengeteg pénzbe kerül ez, hisz apránként minden tönkrement az évek során. A belső festésnél is figyelmbe vettük az egykori aranyozott szegélyeket, ezeket újrafestettük. Meghagytuk az eredeti falfreskókat is. A szerzetesek könyvtárszobáját gondozói társalgóvá alakítottuk át, így véletlenül sem tehetnek kárt a lakók az értékes, üvegezett könyvtárszekrényekben sem. Sajnos a tisztálkodási lehetőségek kialakításánál is igazodnunk kellett az épület eredeti rendszeréhez, így nem tudtunk minden emeletre külön fürdőszobát építtetni, megmaradt a szerzetesek közös, többszemélyes fürdőterme. Ez persze lakóinknak nem túl jó. Az alig pár négyzetméternyi helyiségekben tisztaság fogad, s az ágynemű - váratlan látogatásunktól függetlenül - rendszeres cserére enged következtetni. A rend itt mindenkire nézve kötelező, s ezt úgy tűnik, valamennyi lakó elfogadja, annak ellenére, hogy nincs minden szobában éjjeli- vagy ruhásszekrény, asztal. A személyes használati tárgyak is hiányzanak az összképből, mégis mindegyik lakó szorongat valami apró tárgyat, rádiót, könyvet, retikült vagy szatyrot, melyek itt a civil élet relikviái. A folyosókon csoportokban üldögélnek vagy magányosan lődörögnek, netán megszállottan róják a köröket idősek és fiatalok egyaránt. * * *- Mutatkozz be, Dezső! - szól rá a gondozónő az egyik idős arcú, mosolygós lakóra. - Dezsőkét mindenki imádja, Dezsőké jó fiú. - magyarázza nekünk, majd ismét Dezsőhöz fordul. - Mióta vagy itt Dezsőké? - s a felszólításra a közel hatvanéves férfi engedelmesen, bár huncut vigyorral felel. - Kérem szépen, én 34 éve itt lakom. Dezső vagyok, és a forradalom után küldtek ide, na... hát... tudja ugye, hogy kik. - azzal Dezső elkapja a kezem, s hosszan szorongatja. Mit tehetnék, hagyom, hogy a valamikor talán értelmes életet élő test értelmetlen vigyorgása láttán kezem beleizzadjon Dezső örömtől izzadó tenyerébe. Lassan vége a pihenőnek. A folyosókon összesúgnak hátunk mögött az emberek. Hirtelen fiatal férfi ugrik a gondozónőhöz, majd hevesen fülébe sugdos valamit.- Persze Lacikám, persze, azért kísérem ki őket! - válaszol elhárító mosolylyal Bertáné. Majd felénk fordulva fennhangon közli velünk - A fiatalember rájött, hogy maguk kémek, így hát ideje befejezniük a sétát. Megértjük a célzást, igyekszünk elhagyni az épületet. Azonban a lépcsőházban utolér minket Dezső.- Ugye idejönnek hozzánk dolgozni? Érdemes, jó a kaja! - kiáltja. Mit válaszolhatnánk erre, hisz ki tudja, meddig fogják ők jól érezni magukat, s meddig lesz itt számukra jó kaja? WEININGER ANDREA 26 HARANG
