Harang, 1990 (2. évfolyam, 1-25. szám)
1990-10-01 / 23. szám
koszorúvá fonódik - amit az Istenanya fejére helyezett el. Teljesen érthető szimbolika: a lovagkor hölgyek előtti hódolatának legáltalánosabb formája a rózsaszál átnyújtása volt. így azután a számoló-füzért elnevezték rosariumnak, azaz rózsakoszorúnak (vagy rövidebben „sertum”-nak=füzémek, más szóval ,,corona”-nak=koszorúnak). A számoló-füzérről a név magára az áj tatosságra is ráhagyományozódott. A gótika előszeretettel élt az ismétlés módszerével. E korban divatos a szentáldozás előtt háromszor imádkozni az „Uram, nem vagyok méltó” kezdetű evangéliumi szavakat. A lelkipásztorok e monotonitás megtörésére vezették be az imádsággal egybefonódó elmélkedést. Az Üdvözlégyek, mint megannyi arany-csészék, Jézus és Mária egybefonódó életének titkait kapták meg jóillatú tartalomként. Egy német karthauszi: Dominicus Pruthenus volt e téren a kezdeményező. A „titkok” azonban nagyon változatosak voltak. Akadt, aki a 150 Ave Máriához 150 titkot ajánlott. E változatosság megkívánta, hogy bizonyos mértékig egyszerűsítsék azt. Mindenekelőtt a rosarium „szocializációja” következtében. A rózsafüzér-mozgalom megalapítója a szentéletű dominikánus teológiaprofesszor: Alain de la Roche (+1475). ő sürgette tíz-tíz Ave mondásával kapcsolatban az egy-egy titok, azaz összesen 15 titok bevezetését. Alain nagy érdeme, hogy a rózsafüzér elterjesztésére megalapította a Fraternitas psalterii-t - Mária Zsoltáros Könyvének Társulatát. Ennek akkora sikere volt, hogy 1481-ben már százezer tagot számlált. Magyarországon 1496-ban kezdik a domonkosok a rózsakoszorú-társulatot hirdetni. A magyar középkor végén rózsakoszorúnak, vagy koronának, avagy Szűz Mária zsoltárának nevezték a Szentolvasót. Csak a nyelvújítás óta nevezzük azt rózsafüzérnek. A Gömöri-kódex fejér rózsakoszorúnak nevezi az örvendetes, veres rózsakoszorúnak a fájdalmas, aranyszínű rózsakoszorúnak a dicsőséges olvasót. A mohácsi vész körül annyira népszerű már hazánkban, hogy hosszú elmélkedéseket is fűznek hozzá. A XVI. század második fele után csakhamar megkülönböztető jele lesz a felekezetileg kettészakadt magyarság konzervatív részének, mely katolikus maradt. Ez viszont annyira megszerette a rózsafüzért, hogy a XVII. században is még azt mondják róla, hogy „bármelyik jobbágy inkább telkétől válnék meg, mint hogy szentolvasó nélkül maradjon”. A számolófüzér minden élethelyzetben velük volt: istentiszteleten ugyanúgy, mint pásztorkodás közben vagy az asszonyi házi-munka: a fonás során. „Ut pie creditur” = „ahogyan jámborul hiszik” pápai hozzátétellel sokáig tartotta magát az a legenda, hogy a rosariumot Szent Domonkos szerezte. Ám Dominicus életrajzírói - s forrásai - erről mélységesen hallgatnak. A XIII-XIV. század szerzetesábrázolásain nemcsak a dominikánusok, hanem a ferencesek és kármeliták csípejét is rosarium övezte. Vagyis eredete pontosan nem állapítható meg. Sok gyökérrel s nem egyetlennel kapaszkodik bele a kereszténység ősi lelkiségébe. „Jelentősége azért oly nagy - írja Guéranger, e spirituális jelenség tudós kutatója -, mert miközben az eltévedt emberiséget visszavezeti az irgalom Királynőasszonyához, egyúttal eltávolítja belőle a tudatlanságot, az eretnekség dajkáját, és újra megtanítja azokra az utakra, melyeket az Istenember vére és édesanyjának könnyei megszenteltek”. Jelentősége a legutolsó évtizedekben azért oly nagy a magyar egyház életében, mert a rózsafüzér-társulatok a maguk spirituális jellegüknél fogva kizárólagosan szervezték a népi = laikus karitásztevékenységet a kemény és puha diktatúrák antiklerikalizmusa ellenére. A társulati szabályzat egyszerű volt. Látható és láthatatlan jegyekkel: a rosarium megszámlálható szemeivel, a szeretet imádságos illatával. RT. HARANG 25
