Harang, 1990 (2. évfolyam, 1-25. szám)
1990-10-01 / 23. szám
Látom, ahogy a család kapaszkodik fölfelé, a domboldalra. Szétszórtan, rendetlenül jönnek, az anya intelmeket oszt.- Pisti, ne szaladj, mert kimelegszel. Zsófika, ne csúfölödj, apjuk, szólj rá Marikára. Apjuk nem szól a három gyerekre. Úgy gondolja, hadd kiabáljanak kedvükre. Hol, ha itt se. A család tovább kapaszkodik, kell a tüdőnek a jó levegő. A gyerek tüdeje is, a felnőtté is teleszívja magát jó levegővel. A városban, ahol laknak, por, piszok, bűz lepi el az utcákat. Gyakrabban kijöhetnének a fák közé, de nem jutnak ki minden vasárnap, ahogy az asszony szeretné. Látni a szemén a sóvárgást: csak ne lenne annyi munka szombat, vasárnap is. Ebédet fózni, takarítani, mosni... Az ember élete csupa szervezés. És rettegés. Pisti szalad.- Pistike, beteg leszel - kiáltja. - Ne futkoss annyit! Pisti négyéves. Egy pillanatra megáll, vigyori tekintetét anyján felejti. Lehet, hogy csak a betegségtől fél, néz rá az anyja.- Köhög a szamár, köhög a szamár - skandálja Marika.-Apjuk, ne engedd... Azért nem szólsz rá, hogy téged szeressenek jobban. Apjuk nevet.- Féltékeny vagy rám a gyerekek miatt?-Túl sok időd jut gondolkodásra... megnézném magamnak azt a melót a gyárban... - mondja az anyjuk. - Azért áll így a népgazdaság. Marika kilencéves, fogékony, minden új fogalommal ismerkedik.- Anyu, mi népek vagyunk?- Az egész ország nép, kislányom - mondja magyarázóan az anyja.- És a nép gazdag? Anyja elengedi a kérdést a füle mellett. Ez már nem őrá tartozik. Férjét nógatja.- A nép nem gazdag, hanem gazda. Kislányom, ez két különböző dolog.- Mi lesz ebből a lányból, ha felnő - suttogja az anyja. De a kérdést mindenki hallja.- Majd taníttatjuk-mondja az apjuk. Az asszonyon látszik, szeretne kikapcsolódni, talán minden alkalommal ez a vágya, így indulnak el hazulról. Az évédés azonban vitává fajulhat, a játék gondokba torkollik. Még mindig följebb mennek. Nagyokat sóhajt, élvezi a fák, a virágok illatát. Pisti és Marika szaladnak elől. Pisti futkos, hempereg a fűben, Marika ugraVASÁRNAPI bugrál, lehajol, kis ujjaival óvatosan a virágok szirma alá nyúl, nem tépi le, csak szagolja.- Anyu, gyere, szagold meg, milyen illata van. Anyja töpreng, aztán mégis megteszi a gyerek kedvéért a keserves mozdulatot. Fáj a dereka, tapogatja.- Anyu, ez milyen virág? Anyja szagolja, nézi, de arca rezzenéstelen marad. Fölegyenesedik, eltöpreng.-Nem ismerem, Marikám. Valami pörköltszagú... Az biztos, hogy itt nincs pörköltszag a levegőben. Az asszony hozza - hozta magával otthonról a főzés emlékét, a konyha, az ételek szagát? Talán nemcsak az emlékét! Kezében óriási nejlonszatyor, óvatosan mozog, látni a szatyorban lévő kislábast. A mellett nagy befőttesüveg. A kenyeret, egy egész veknit, az ura hozza a hóna alatt, a málnaszörpöt pedig Zsófika egy másfél literes csatos üvegben. Mindenki gondosan vigyáz az uzsonnára, az otthon kiosztott feladatok és csomagok el kell jussanak rendeltetési céljukhoz, a dombtetőre. És ott a gyomrukba. De hát nehéz az élet. Szaladni, fölfelé, melegben, és még cipelni is...- En nem viszem tovább a szörpöt - mondja Zsófi. Elegem van a cipelésből.- Maradjunk itt a bokroknál - mondja Marika. Neki is elege van. Ő a pokrócot hozza a hóna alatt. Az összegöngyölt, vastag pokróc minduntalan csúszna vékony karjából. Anyjuk megadóan bólint és elfoglalják a helyüket. A pokrócra rádobálják a holmikat, apjuk ráteszi a kenyeret és gyorsan elmegy tőlük.- Persze, megint a sör - mondja neki Marika. - Minek iszik annyit?- Csak egy üveggel ivott. Annyi kijár neki a vasárnapi ebéd után - engeszteli anyja a lányát. Aki nem érti, minek kell „annyit” inni. Zsófi megkönnyebbül, hogy az üveg nem tört el és fölfelé bámul, a bokorra.- Anyu, tépd le azt a virágot nekem.- Nem érem el - mondja az anyja. Kár, hogy fölfelé kell érte nyúlni. Ugyanazzal a nehézséggel nyúl fölfelé, mint ahogy az előbb lehajolt. Letépi a virágot, de elejti. Zsófi kuncog.- De ügyetlen vagy, anyu. A gyerek kíméletlen. Talán, mert nem tudja az összefüggéseket. Az anya nem utasítja rendre a kislányt, nem magyaráz neki. A gyerekek szétszaladnak. Visszajön az ura. Látja a tétovaságot, a fáradt arcot.- Majd itt kipihened magad - mondja a feleségének. Szöszöl, söpri maga alól az avart, elszáradt, tavalyi gesztenyehéjat, a közeli fenyők idegurult tobozát. A pokróc napon van, ő pedig a napot nem szereti. Itt pedig, ahova ült, kényelmetlen.- Szúrnak ezek az istenverte tüskék - mondja.- Ne törődj velük, nem szúrnak azok annyira.- Ezt én szoktam mondani - csodálkozik a feleségére.- Most pedig én mondom - próbál mosolyogni az asszony. Pisti és Zsófi labdáznak, de a domboldalon nehéz labdázni, mert a labda lefelé gurul.- Apu, felfelé miért nem gurul? - kérdi Zsófi.- Mert nehéz.- Nem is nehéz - vihog Zsófi.- Ha tudod, akkor meg hagyj békén.- így neveled a gyerekeid? - szól rá a felesége.- Ha te tudod, mondd meg neki. Mért nem gurul fölfelé?- Ahelyett hogy froclizol, inkább törd a fejed...- Látod, az anyád se tudja - nevet apja a kislányra. Olyan buta, mint én vagyok, csak ő nem vallja be. Marika félrehúzódott tőlük és olvas. Eddig legalábbis azt tette. Felhozott magával egy köteg Élet és Tudományt. Most odaszól hozzájuk.- A labda nem gurul felfelé, mert vonzza a föld.- Na látod, Marika köztünk a legokosabb - büszkélkedik az apja. Egy családban elég is egy.-Taníttatni kellene... emlékszel, neki sose kellett mesélni. Amit nem tud, azt elképzeli. Pisti fülelt, odacsúszik az anyjához.- Anyu mesélj...- Menj apádhoz - kuncog az anyja.- Rendicsek - mondja az apjuk. - Miről?- A gyárról - mondja a kisfiú.- A gyár... az egy óriási nagy terem, tudod, mekkora a bábszínház, annál is nagyobb, sok ember van ott, akik korán kelnek, besietnek, beöltöznek koszos, piszkos ruhákba és játszanak. Pisti szeme eleven. Marika csodákozón hallgat. Anyjuk is.- És mit játszanak? - kérdi Pisti.- Hát társasjátékot, dobálják egymásnak a vasdarabokat, akit eltalálnak, kiesik a játékból. A nyertesnek nagy pénz üti a markát...- Ne rontsd el a gyereket, még utóbb elhisz minden marhaságot! - szól bele az anyjuk. 20 HARANG
