Harang, 1990 (2. évfolyam, 1-25. szám)
1990-10-01 / 23. szám
Az egyháznak meg kell találnia a helyét a pluralista felépítésű, a szabadságjogokra épülő új társadalomban. Nem követelheti vissza magának a régi hatalmat, nem törekedhet arra, hogy most ő legyen paternalista módon gyámkodó a kormányzat, a társadalom vagy a közélet fölött. A keresztények egyénileg és közösségükben, az egyház pedig, mint intézmény, évtizedeken át el volt zárva a társadalmi nyilvánosságtól, a közélettől. A keresztényekben föl kell támadnia a társadalmi felelősségnek, s evangéliumi küldetéstudattal szerepet kell vállalniuk egy igazságosabb, humánusabb társadalmi élet felépítésében. Az ehhez szükséges lelkületet, módszereket azonban most kell megtanulni híveinknek és papjainknak egyaránt. Ebben az új helyzetben kiemelt helyet kell kapnia az egyház missziós küldetésének. Az évtizedeken át az istentiszteletek gettójába bezárt magyar egyház elszokott attól, hogy a más gondolkodásúak számára is hitelt érdemlően hirdesse az evangéliumot, az igehirdetésiek a mai médiák által (sajtó, rádió, :elevízió stb.) biztosított eszközeivel. A ceresztények kisebbségben vannak a nagyar társadalomban, s ezt a kisebbségi szerepet hitük erejében bízva, sértődöttség nélkül kell vállalniuk. Át kell érezniük krisztusi küldetésüket, és vállalniuk azt a felelősséget, hogy rájuk is van bízva a nemzet élete, a közélet tisztasága, az igazi szabadság, az emberi jogok biztosítása, hiszen minden egyes kereszténynek a maga területén felelősséget kell vállalnia környezetéért, embertársaiért. A missziós küldetés jegyében alapvetően újra kell szervezni a hit átadásának módszereit és kereteit. A megkeresztelt gyermekeknek csupán töredék része (alig egy hetede) jut el az elsőáldozáshoz, vállalja kamasz- illetve felnőtt fejjel is a keresztény életet, s ezeknek is csak kis része az, aki valóban elkötelezett módon akar az egyházban, az egyházért és az egyházzal keresztény életet élni, valamely egyházi közösség élő és tevékeny tagjaként. Ennek a felelősségnek tudatában kell formálódnia a keresztény családoknak, de ki kell alakítani azokat a pasztorációs módszereket, amelyekkel a csak nevükben keresztény fiatalokat el lehet vezetni életük keresztény alakításához. A társadalom jelentős része (a hatvan év alattiak többsége) a kereszténységről igen keveset tud, műveltségéből hiányzik a kereszténység, holott az szervesen hozzátartozik az európai hagyományokhoz. Európaiságunk megköveteli, hogy az iskolákban, egyetemeken nyíljék lehetőség a vallásokkal, közelebbről a kereszténységgel kapcsolatos alapvető információk megszerzésére. A vallási ismeretek oktatása az európai műveltségeszményhez tartozik hozzá, tehát nem az egyházak, vallások térítési akciója. Igen sokan az egyháztól várják a fiatalok nevelésének, az alapvető etikai értékeknek a megismertetését és kellő motívumokkal való elfogadtatásának megoldását. Szem elől tévesztik az egyház lényegét, akik csupán valamiféle erkölcscsőszt látnak benne - a keresztény ember erkölcsi magatartása, cselekvésrendszere, az Istenhez fűződő szeretetkapcsolatának következménye. Mégsem térhetünk ki az ifjúság nevelésének nemzeti feladata elől. A nevelés feladata persze számtalan gyakorlati kérdést vet föl: Nyissanak a szerzetesrendek újra iskolákat? Alakuljanak keresztény pedagógusokból álló önálló katolikus iskolák? A keresztény pedagógusok tanítsanak továbbra is állami iskolákban, de merjék a gyakorlatban is megvallani hitüket? Valószínű, hogy egyik megoldást sem volna szabad kizárólagosan alkalmazni a többiek rovására, itt is egészséges, de összehangolt pluralizmusnak kellene kialakulnia. Óriási feladat várna az egyházra a szociális gondoskodás területén. Az állami szociális hálózat töredék részét sem tudja ellátni a feladatoknak: működnek ugyan szociális otthonok, de a gondozás nélkül maradt tehetetlen öregek, betegek száma ijesztően nő. Van ugyan néhány otthon a hajléktalanok számára, de többségükről nem történik gondoskodás. A testi és szellemi fogyatékosok ellátása is alig megoldott, a menhelyeken élő állami gondozottak szinte predesztináltak arra, hogy felnőttként önállósulva bűnözővé legyenek. Az alkoholistákkal, drogosokkal, fiatalkorú bűnözőkkel gyakorlatilag senki nem törődik javító-nevelő célzattal. - Mit tud elvállalni ebből az egyház? Vagy inkább: mit tudnak elvállalni ebből a keresztények, az egyházközségek, az újonnan vagy újraalakuló szerzetesrendek? - Nem is statisztikailag kimutatható eredmények volnának itt a legfontosabbak, hanem az a felismerés, új lelkűiét, hogy mindnyájan felelősek vagyunk testvéreinkért: hittestvéreinkért, de a nem hívőkért is, elsősorban a szükséget szenvedőkért. Kairosz, kegyelmi idő ez a magyar egyház számára. Vajon „kihasználjuk-e az alkalmas időt”, s helyesen, egész szívvel, odaadóan válaszolunk-e a hívásra? A történelem és a mindenható Isten egyaránt számon fogja tőlünk kérni, mit tettünk meg abból, ami ma megtehetővé vált. (Részlet Lukács László tanulmányából-Vigilia) HARANG 3
