Harang, 1990 (2. évfolyam, 1-25. szám)
1990-01-17 / 3. szám
A művész kiállítása január 14-én nyílik a debreceni református kollégiumban. Ilyés István művei Meg nem ismételhető pillanat: a készülő Corpus szinte eggyé vált alkotójával Golgoták Ültem Ilyés István műtermében és készülő szobrát néztem csöndben, áhítattal. De indulatokkal is. A mű címét már tudtam: Corpus. íjként feszült a stilizált test, feszülnie kellett, mert üres tér volt mögötte. Csak a fölfelé nyújtott kéz- és lent a lábfej végpontja rögzült. A huszadik század gyötrelme valósult meg a szoborban. Mi volt ez? Könnyű volt Jézus Krisztusnak, amikor felfeszítették, mert volt keresztje! Volt mire feszíteni, volt miben megtámaszkodnia! Az 1980- as években nincs kapaszkodó, fogódzó, csak a puszta térben lebeg az ember, a hite, az elszánása... Nézem Ilyés Istvánt. íjként feszül a teste a semmi-térben. Küldetésnek tartja az alkotást, kötelességének, hogy a térbe fogalmazzon olyan dolgokat, amelyek egyébként halandó ember számára nemigen láthatók. Önmagát is megfeszíti a vállalással, amivel senki nem bízta meg, nem ígértek neki pénzt és nem kapott értük soha elismerést. A semmiből faragta ki önmagát, s máig kevesen tudják, milyen nehezen. 1939-ben született Rozsályban, egy kis határszéli szatmári faluban. Az egykori szegényemberek azért maradhattak életben, mert tűrtek, alkalmazkodtak, megbékéltek sorsukkal. Pásztor nagyapjától Ilyés István mindezt megtanulta és átvette, azért maradhatott életben. Az általános iskola elvégzése után kémény-Élő seprő inas volt, évekig búzát zsákolt - épp a beszolgáltatások idején - majd a fővárosban keresett megélhetést. Villamossíneket javított a BKV-nál, szövőgépeket tisztított mesterek mellett gyárakban, hajón volt kazánfűtő, később színházi díszletező-munkás. Már zsákolás, vagonrakás közben megakadt a szeme a vonatok kupéit díszítő reprodukciókon. A hajón pedig negyven mázsa szén belapátolása, az izzó salak kilapátolása után, pihenő óráiban rajzolt és festett. Nem tudott megalkudni. Inkább lakott sufniban, egykori kastély pincéjében; hét évig pedig egy Budapest melletti falu használaton kívüli ravatalozójában, ahol a plébánosnak évi egy forint lakbért fizetett. Vállalt magányában megtalálta önmagát, azt a kifejezési formát, ami csak az övé. A mesterségbeli tudást is valódi iskolák nélkül sajátította el. Fontos kijelenteni róla: nem tartozik semmilyen irányzathoz, csoportosuláshoz. Csak a kifejezés érdekli. Művei szinte maguktól találtak el a kiálllítótermekbe, a balatonboglári kápolnába, Szegedre, Tokajba, Kecskemétre, Székesfehérvárra, az óbudai Zichy-kastélyba, templomok szentélyeibe. Külföldön pedig Münchenbe, Zürichbe, Firenzébe, Antwerpenbe. Néhány műve külföldön maradt. Az egyedülálló Corpus (a semmibe-feszítés apoteózisa) Atlantában, Carter amerikai exelnök magán-művelődési központjában látható. Mit teremt tulajdonképpen? Szobrot, térplasztikát? Faragott képet? Im-mobilt? Műveit még nem határozta meg Imádság a mezőn, részlet. Magasabb és mélyebb rétegek útvesztőiben jutunk az igazsághoz, c a tisztasághoz r 12 HARANG
