Harang, 1990 (2. évfolyam, 1-25. szám)
1990-09-01 / 22. szám
TÍZEZER vábbá van eltitkolható és eltitkolandó jövedelem is, csak megismételhetem, hogy nálunk a gazdagság csak szegénységhez viszonyítva létezik. A mi vagyonosaink nemzetközi mércével mérve legföljebb jómódúaknak nevezhetők. A láthatatlan jövedelmek - megítélésem szerint - zsugorodnak. Vagyonnak inkább az nevezhető, amit némely honi társunk „kisíbolt”, külföldi bankokban őriz vagy idehaza tezaurál. Azt mondják, spekulációból, megvesztegetésből szerezte, tisztességtelen haszonra tett szert. Mégis szerényen él. Majd bolond lesz felhívni magára az adóhivatal vagy az alvilág figyelmét. Csak akkor fekteti majd be a vagyonát valamilyen hazai vállalkozásba, ha már nem kell tartania az utólagos elszámoltatástól, s ha a pénze többet fiadzik, mint a kamat, illetőleg ha értékeinek (ékszereinek, műkincseinek) az ára nem emelkedik folyamatosan. A bujkáló vagyonosok nem jelennek meg az úri világ találkozóhelyein, amelyeket a felső tízezer még nem avatott fel, és jó részüket előre láthatóan továbbra is mellőzi. Trófea A mi felső tízezerünk sajátossága az is, hogy sok benne a humán értelmiségi. Megjegyzendő: az elitnek még nincs zárt körű klubja, se vadásztársasága, sporttelepe. Nincsenek előnyben részesített éttermei, foglalt asztalai. S a pártállam megszüntette a társasági életet. A baráti összejöveteleket a korifeusok tiszteletére adott - móriczi ihletésű — eszem-iszomok helyettesítették, persze államköltségen. S ne feledkezzünk meg a fogadásokról. A felső tízezerhez az tartozott, aki rajta volt a protokoll-listán. Azok a színházi bemutatókat is ingyen látogathatták. Ekként reprezentáltak. Bizonyos posztokon vadászni is illett. Puskavégre kapni néhány nyulat, később pedig egy szarvast, amelynek trófeájával elbüszkélkedhet az ember a vendégeinek. Csak éppen vendégeket nem hívtak. A vendégszeretetet államosították. Reméljük, a most szerveződő elit kialakítja a társasági életét. Amely összeboronálja a ma még egymástól elkülönülő szellemi és gazdasági világot. Azt nem hinné, hogy az új gazdagokat követi majd, akik drága vendéglőkben, bárokban, játékkaszinóban mulatják idejüket, a két világháború közötti konjunktúralovagok példáját követve. Az elit őket sem fogadja be, mert büszke diplomájára és jó modorára, amelyet csak a politikai harcokban vetkőzik le. Tiszta tőkét A felső tízezer foghíj asságának az az oka, hogy a múlt rendszer nemcsak az arisztokráciával számolt le, hanem a harmadik renddel is, ily módon megszakította a polgári átalakulást, amely - minthogy Magyarországon a feudalizmus matuzsálemi kort ért el - amúgy is elkésett és kisebb méretű volt. A stafétabotot negyven évig néhány kisvállalkozó tartotta a kezében és adja most át. Ily módon a nagytőkés hiánycikk. Nem érkezik együtt a működő tőkével. Holott a privatizációval ki kell alakítanunk a magyar polgárság felső rétegét is. De mintha erre nem törekednénk. Ódzkodunk tőle, neveltetésünk folytán, erkölcsi okokból egy romantikus fejlődési elképzelés bűvöletében. Köztudomású, hogy a kapitalizmus hajnalán a tőke úgy jött a világra, miként a csecsemő: „inter faeces et urinas”. A latin hely megjelölés arra utal, hogy a szülés lefolyásának a környéke nem mondható, felemelőnek. A medikus, aki először látja, mint jön a világra a gyerek, attól borzad el, hogy az újszülött kencébe mártva érkezik. A mi közvéleményünk egy része hasonlóképp iszonyodik, mert a vagyonszerzés módját illetően a legnagyobb tisztaság követelményét támasztja. A történelem tapasztalata szerint a korai kapitalizmus tőkése, ha bepiszkolódott is, néhány emberöltő után tiszteletre méltó őssé, dinasztiaalapítóvá nemesedett. Köztudomású, hogy Ausztráliában a mai uralkodó elit egy része börtöntöltelékektől származik. Az Egyesült Államok pionírjai között sem volt kevés a büntetett előéletű. Dickens csalókkal és hajcsárokkal, gyermekeket rabszolgamunkára fogó szörnyetegekkel jeleníti meg a korai kapitalizmust. Mégis, ha e gátlástalan elemek nem gyűjtenek vagyont és nem működtetik azt, ma nincs műszaki-tudományos forradalom, nincs jóléti állam és az utódok nem alkotják meg az elődök legendáját. A XX. század végén születő tőke magzati máza azonban más vegyi összetételű és környezete nem olyan mocskos, mint az eredeti felhalmozás idején volt. Mondhatnánk, a tőkés polgárosodott. Kiművelődött, a saját érdekében körültekintővé vált. A törvények, a szakszervezetek megregulálódtak. Idealizálni azonban nem kell. A verseny épp olyan kemény, mint volt, ha a piac romboló hatásait a jóléti állam enyhíti is. Nálunk azonban sokan valamiféle verseny nélküli piacgazdaságot képzelnek el. És sajátos fejlődésünket csak a kisvállalkozóra építenék. Eszményítik a család tisztességes, s szorgos munkájával megteremtett műhelyt, kereskedést, kisbirtokot, ami egyszer majd harmonikusan felnövekszik. Úgy képzelik, hogy a nagyvállalatot, a termelőszövetkezetet meg kell szüntetni, fel kell aprózni, hogy a kisemberek feltörekvése előtt elháruljon az akadály. Az a szép A gazdag országokban értelmes munkamegosztás van a nagy-, a közép- és a kisvállalatok között. Itt e kapcsolat úgy jelenik meg (úgy tálalják), hogy némely gyáróriás fizetésképtelensége magával rántja a bedolgozó kisüzemeket. Ami itt és most való igaz, de ezt a válsághelyzetet is művi úton állították elő. Tehát nem ez a törvényszerű. A nagyvállalat fenntarthatja, erősítheti is a kicsit. A nagy- és kisgazdasági szervezet ellentétét mesterségesen szítják. A nagyüzem úgymond - minden társadalmi probléma szülőanyja. A kisüzem, kereskedés, birtok viszont merő idill. „A kicsi a szép.” Az új jelszóhoz alkalmazkodtak a visszaélések is. Azok a gazdasági vezetők, akik külföldi tőke bevonásával akarták megmenteni cégüket, netán átmenteni hatalmukat, most inkább kihasítanak saját hasznukra egy darabot a vállalatból, helyiséget, berendezést - és kft.-t alakítanak. Egyes termelőszövetkezetekben is hasonlóképpen járnak el. Egy gigantomániában fogant gazdasági szervezetet -, hogy mozgékonyabb legyen - szét lehet bontani, de egy vállalat méreteit a piac határozza meg és nem az ideológia. A túlzott nagyüzemesítésnek nem ellenszere a kisüzemesítés. Arról nem is szólva, hogy a felzárkózás lehetetlen a korszerű technológiát leginkább befogadó nagyvállalat nélkül. Azt hallottam, hogy lesz az is, csak ki kell várni. Elvégre a tőke koncentrációja feltartóztathatatlan; a kisvállalatok egy része tönkremegy, a másik része összeolvad. Csakhogy nekünk nincsenek évtizedeink a türelemre. Nagymesterként, több sakktáblán kell játszani. A kisvállalkozásnak szabad utat engedve - az alkotókedv ébresztése, egyben a magántulajdon nagyobb aránya kedvéért - egyidejűleg támogatva a középvállalatokat is, hogy naggyá nőhessenek. Mellesleg: ostoba pazarlás volna „elvből” feldarabolni egy gazdasági szervezetet, ha van benne fantázia. A középosztály sem csak alulról felfelé épül, hanem felülről lefelé is. Nota bene: nagytőkésre nem azért van szükségünk, hogy nemzetközileg jegyzett felső tízezrünk legyen, hanem azért, hogy piacképessé váljon a gazdaságunk és a lakosság milliói boldogulhassanak. KOVÁCS JUDIT HARANG 3
