Harang, 1990 (2. évfolyam, 1-25. szám)
1990-08-13 / 21. szám
bár dzsessz-zenéje közben ki lehet csempészni a házból a hosszúkás fekete ládát. A raktár jéghideg, tágas helyiség volt. Homályos pince. Teli lommal. Üres ládákkal, kofferekkel, egy elromlott vacuum cleanerrel. A sarokba, a patkányok ellen, erfurti zöld por volt hintve. Itt feküdt Anni egy keskeny padra terített rozsdafoltos lepedőn. Úgy, ahogy az anyja felöltöztette. Vasárnapi, barna szövetruhája volt rajta, fahéjszín műselyem harisnya. A lábán az a kitaposott papucs, amelyet báró Klein Bettinától kapott ajándékba. Semmi póz, kereszt, olvasó. Bár igaz, hogy a keze össze volt kulcsolva az ölén, de igen egyszerűen, természetesen. Mintha a lány csak pihent volna egy pillanatra. Ott is volt minden földi holmija egy kicsiny batyuban, letéve a pad lábához. Dr. Sachs pályája rutinjával, közönyösen állott az ideiglenes ravatal előtt. A fiatal sítréner barnára sült, szép kutyaarcán pedig csak az az önző iszonyat tükröződött, amely minden gyakorlatlan embert elfog, ha szembetalálkozik a halállal. Utálatosak voltak mind a ketten. De a főorvos most már nem törődött velük, már csak önmagát gyűlölte. Szerette volna a fejét összetörni a pókhálós pincefalon. Hogy lehettem ilyen barom! - gondolta kétségbeesetten.- Ha egy mogyorónyi fantáziám van, el kellett volna képzelnem, hogy ez a két lány nemcsak kívül, hanem belül is hasonlít egymáshoz. Ha az egyik beteg, miért nem gyanakodtam, hogy a másik is az? És rettentő lelkifurdalással emlékezett vissza rá, hogy köhögni hallotta Annit. Szinte látta, hogy támasztja a sarokba a seprűjét, hogy emeli a szája elé a kezét, amikor rájön a roham A délutáni látogatásnál miss Pick óvatosan félreintette a doktort:- Bettinának nem mondtuk meg, hogy mi történt azzal a lánnyal. Izgatná. Kérem, főorvos úr, nehogy elszólja magát előtte. Ez a figyelem természetes volt, és a doktort mégis fölingerelte miss Pick arckifejezése. Válasz nélkül ment ki a balkonra. Éppen végszóra érkezett. A baronesse szeszélyesen érdeklődött Anni után:- Két napja nem láttam. Mi van vele? - egyenesen a sítrénerhez fordult, aki ott állt a nyüzsgő fiatalság között.- Maga a házhoz tartozik. Maga sem tudja, hova lett?- Elment! - bökte ki zavartan a fiatalember. - Hazament a falujába. Bettina nyafogott:- El sem búcsúzott tőlem. Ez csúnya. Ez fáj nekem. Hálátlanság. Olyan voltam hozzá, mint a barátnője. A sítréner homlokán megjelent az a feszült kifejezés, ami mindig elárulja a buta embereket, amikor nagyon előveszik az eszüket. Végül is azt találta ki Anni mentségéül és Bettina megnyugtatására:- Nem jöhetett elbúcsúzni, mert hirtelen elkergették. Rajtacsípték, hogy lopott! Zavart csönd támadt. Ez már mégis túl vastag hazugság volt a bárónénak, miss Picknek és a sportruhás ifjaknak is. A doktor mozdulatlanul ült. Megjelent képzeletében Anni, amint kinyújtva fekszik a hideg pincében, halott arcán a két mosolygó gödröcske, a pad lábához odatéve a kis batyu... Egész energiájára szüksége volt, hogy rá ne rohanjon a szép, fekete fiúra, aki ott állt előtte egészségesen, barnán, gomblyukában a turisták ezüst havasi gyopárja. Csöndesen fölállt, és köszönés nélkül kiment a folyosóra. Nekitámaszkodott a falnak. Nem tudott továbbmenni. A lába reszketett, úgy kifárasztotta az erőfeszítés, amivel a dühét legyűrte. A főorvos tudós természet volt. Nem érdekelte semmiféle politika. De ahogy a hideg falnak támaszkodva állt, mégis fölmerült előtte ifjúkori ábrándja a kollektiven megszervezett gyógyításról. Hatalmas fekvőcsarnokokat látott, ahol mindenkinek egyformán jut tej, tisztaság és napsugár, egyszerűen azért, mert ember. A torka összeszorult, nikotines szíve egyre jobban fájt. Bűnösnek érezte magát, felelősnek a kis cseléd halála miatt. Majd megint a fiúra gondolt, hallotta hangját, ahogy mondta: „Lopott. Elkergették!” - és a gyűlölete úgy fölgerjedt, hogy talán annak a mágnese hatott odabent. Mert csakugyan, az ajtó kinyílt, és a folyosón megjelent a sítréner riadt, kereső arccal, mint aki azt érzi, hogy hívják valahol. A doktor elvesztette minden kontrollját:- Ön egy pimasz, aljas fráter! Hogy volt lelke?!... Vad haragjában fölemelte az öklét, és belécsapott a fiú arcába. Aztán szinte sóvárgó kéjjel várta, hogy összetörje a sportban edzett fiatalember bosszúálló ereje. De a sítréner nem ütött vissza. Napban, szélben oxidált barna bőre ólomszürke lett, ahogy eltűnt az arcából minden vér. Görcsösen zokogni kezdett:- Üssön, főorvos úr. Olyan hülye disznó vagyok, hogy most már azt gondolom, miért nem halt meg inkább ez odabent, szegény!... - és egyre hisztériásabb sírással dadogta:- Látom a behunyt szemét, a kezét összefonva az ölén, a lábát, a harisnyáját, a papucsát, a batyuját ott a pad alatt. Egy kis ciánkálit kérek, főorvos úr! Élesett volna, ha a doktor nem öleli hirtelen a karjába. Olyan volt, mint egy gyerek, aki gyötrelmesen megbánta valami csínytevését. A főorvos így is tett vele. Elővette zsebkendőjét, és gondosan megtörülgette a fiú összeázott, sósra sírt arcát. Még az orrát is kifújta, ahogy nagy bőgések után az egész pici gyerekek orrát szokás kifújni. HARANG 57
