Harang, 1990 (2. évfolyam, 1-25. szám)
1990-08-13 / 21. szám
Eleinte állandó beszédtéma volt. Csodálkoztak rajta. Bettina kényeztette. Régi cipőket és fésülködőköpenyeket ajándékozott neki. Volt a társaságban egy szőke, bécsi fiú, aki nagyon szép szvettereket és egyénien szabott knickerborkereket hordott. Ez a fiú mosolyogva súgta egyszer a hótól-naptól barnára sült sítrénerének:-Tudja, öregem, nekem igazán tetszik Bettina. Annyira tetszik, hogy pótléknak még ezt a koszos kis cselédet is föl tudnám próbálni helyette. Persze, előbb jól megfürdetném. Egy hétig főne előbb egy fazék meleg vízben. Aztán chypre otkolonnal vaporizálnám!... - a két fiatalember egymásra nézett és kacagott a tréfás tervezeten. Ez így tartott egy hétig, aztán észre sem vették. Anni azonban nem törődött vele, hogy mennyire elkopott irányában az érdeklődés. Változatlan lelkesedéssel sürgöttforgott Bettina fekvőszéke körül, mint egy buzgalmában megőrült egérke. Még az asszonyi ösztön sem volt teljesen kifejlődve Anniban. Túl gyerek volt hozzá, hogy észrevegye, milyen indulatot keltett egy emberben, aki nem tartozott szorosan a báró Klein família társaságához. Igaz, hogy ennek az embernek - a főorvosnak - az érzése távolról sem volt szerelmi színezetű. A doktor már elmúlt ötvenéves. Tíz esztendeje rezignált mindenféle szerelmi szempontból. És büszke tisztaságában méltatlannak érezte magához, hogy kilencven kiló testsúlyával, nehéz légzésével, a kezdődő szklerózis szédüléseiben csókokra gondoljon. Inkább művészi nyugtalansága tette (gyerekkora óta veszedelmesen sokat foglalkozott zenével), hogy Bettiní-gyógyulása után, a finom úrilány alakját kicserélte vonzalmában a vörös kezű viceszobalány figurájára. Valami végtelent érzett a kis tót leányban. Kimeríthetetlen türelmén és áldozatkészségén túl még valami egyebet, valami szóval megközelíthetetlent, szinte csak zenével kifejezhető dolgot. Elő is vette néha a hegedűjét, hogy szobája magányos csöndjében szeszélyes kompozíciókkal próbálja megkeresni Anni természetének magyarázatát. Elhatározta, hogy amennyire a lehetőségei engedik, jótékonyan beléfolyik Anni életébe. De nem tudta, hogy fogjon a dologhoz. Ha megszólította néha a folyosón, szinte nagyobb zavarban volt, mint a kis cseléd. Nagyon messzi, nagyon kis csillag félénk pislákolását érezte. Félt, hogy egyetlen leheletével elfújja fényét. Álltak egymással szemben, hallgatagon. Végül is az orvos volt az, aki örült, ha valami ürügyet talált, hogy szépszerével szabadulhasson a kínosan néma találkozásoktól. így érkezett el a bécsi orvosi kongreszszus terminusa. A főorvosnak el kellett utaznia. De a készülődés izgalmaiban sem feledkezett meg a lányról. „Ha viszszajövök, csakugyan csinálok vele valamit” - határozta el végérvényesen. Az autó a szanatórium hátsó mellékkapuja előtt állott. A szolga fölrakta a sofőr mellé a bőröndöket. A doktor kijött perzsagalléros télikabátjában a kapu elé. Fölnézett a szanatórium meredek öt emeletének ablaksorára. Szédületes magasságban, hangyának tűnt csak, meglátta Annit az egyik ablakban. A lány a pléhpárkányon állott, felsőtestével kihajolva a mélység fölé. Bal karjával az ablak keresztfájába kapaszkodott, a jobb kezében rongy volt, amivel az üveget törülgette. A doktor egy pillanatra behunyta idegességében a szemét. Aztán rászólt a szolgára, aki a bőröndjeivel bajlódott.- Menjen, Tóni, szedjék le onnan azt a lányt, hiszen ez akrobatának való produkció! - azzal beült az autóba, amely a fürdőtelep miniatűr állomásához vitte a fenyvesekkel szegélyezett szerpentin úton. A doktor két, tudományos izgalmakban bővelkedő hetet töltött Bécsben. De az a pillanat, amikor hazaérkezett, és újra meglátta a fenyőpataki állomás gyufaskatulyányi épületét, a szanatórium autóját a sofőrrel és a háziszolgával, tökéletesen visszahelyezte normális életébe. Szerette volna megkérdezni, hogy mi van Annival. De aztán belátta, lehetetlen, hogy ilyen hosszú távoliét után az egész tüdőgyógyító nagyüzemből egy tizennyolc éves tót cselédlányra vonatkozzon az első kérdése. Érezte, hogy ettől a kérdéstől mekkorát vigyorogna magában a lóarcú londiner, aki a plédet terítette a lábára. Friss hó esett az éjjel. Az egyik kerékről a szerpentin végén leoldódott a lánc. Az orvos türelmetlen volt. Nagyon közel jártak a szanatóriumhoz. Kiszállt, nekivágott a negyedórás sétának. Déli tizenkét órára járt. Gyönyörű idő. A hóval karácsonyfának maszkírozott, sötétzöld fenyvesek fölött, a szikrázó fehér csúcsok fölött nyáriasan kék ég ragyogott, böcklini ég, arannyal átszűrt bárányfelhőkkel. A platón a megfagyott szökőkút körül eleven élet rajzott. Nők bricseszben, pirosra csípett arccal, skandinávnak öltözött bankárok és nagykereskedők sítalpakkal a vállukon. Ä korcsolyapálya árbocán vidám kis zászlók lobogtak. Nevetés hallatszott mindenünnen. Jókedvű sikoly, amikor egy kék nadrágos lány beléfutott sítalpaival a virággrupp havas tujaszegélyébe. De ebben a friss, elegáns, mozgalmas télben, mint a vermutban a keserű - egy tót parasztasszony ült a szanatórium üvegkapuja előtti pádon. Kék kendő volt a sovány parasztasszonyon, nem látszott a kendő árnyékában a szeme. Mondulatlanul ült, fekete, fabalta keze moccanás nélkül az ölében. Fenyegető szobor volt, maga a szerencsétlenség. A doktor meg is kérdezte:- Mit keres a ház előtt az az asszony? Az aranygombos portás mentegetőzve válaszolt:- Nincs szíve elkergetni az embernek, főorvos úr. Meghalt a lánya.- Miféle lánya?- Hrnka Anna, főorvos úr. Talán nem is tetszik ismerni. Mindenes szobalány volt az első emeleten. Az a lány, főorvos úr, aki annyira hasonlított a Klein baronesse-hez. A véredény-elmeszesedéses doktornak úgy megfájdult a szíve, mint egy fog. Percek teltek belé, amíg magához tért. Akkor aztán reszkető dühvei támadt neki a szárnysegédnek, dr. Sachs szanatóriumi alorvosnak:- Félóra óta itthon vagyok már, és ön azt sem tartotta érdemesnek jelenteni, hogy valaki meghalt a házban!- De főorvos úr, egy cseléd! - tiltakozott dr. Sachs. És üvegkék szemét panaszosan ráemelte a főnökére. Ez volt a szemébe írva: „Hogy lehet ekkora lármát csinálni egy cselédért.”- A lány - mondta éles fejhangján - tegnapelőtt reggel nem tudott fölkelni. Megpróbált felöltözni, de elszédült. A direktrisz erre úgy rendelkezett, hogy hagyják pihenni. Engem csak tegnap hívtak hozzá. Megnéztem. Teljes, kifejlett tüdőgyulladást találtam. Éz az ostoba tót lány, kérem, napok óta fönt járt a bajával. Hiába, az intelligencia hiánya. A főorvos szárazon közbevágott:- És aztán?- Aztán semmi. Rögtön láttam, hogy hiábavaló minden vesződés. A pneumónián kívül virulens tébécés folyamatot is konstatáltam és olyan súlyos miocard elváltozásokat, hogy... kérem, főorvos úr, ez a lány már évekkel ezelőtt halálra volt ítélve. Talán, ha más társadalmi osztályba születik, akkor talán... Svájc. Árosa... De így?...- így hát nem is próbált vele semmit sem csinálni! - mondta a főorvos halkan, és behunyta a szemét, mert irtózott a fiatalember arcába nézni. Dr. Sachs megjegyezte:- Adtam neki este kinint.- És éjjel?- Éjjel? Éjjel nem láttam! - vallotta minden bűntudat nélkül az ifjú doktor. - És reggel már halott volt! Együtt aludt a szuterénben a többi cseléddel. Nem szólt, panasza nem volt. Reggel így találták meg a társai. A tejszállító autóbusz fölhozta délelőtt Révfaluból az anyját. Az öltöztette föl. Most egyelőre itt van a raktárban, amíg besötétedik és feltűnés nélkül el tudjuk szállítani.- Gyerünk, nézzük meg! - mondta a főorvos, és Sachs doktorral meg a fiatal sítrénerrel, aki már előbb hozzájuk csatlakozott, megindult a liftkamra felé. Az ideges betegek elől ide szokták eldugni a szanatórium halottait, amíg leszáll az a bizonyos jótékony sötétség, amikor aztán a 56 HARANG
