Harang, 1990 (2. évfolyam, 1-25. szám)
1990-08-13 / 21. szám
dánya a betegnek. Bár az természetes, hogy a keze és a bőre nem lehetett olyan finom, mint báró Klein Bettináé, akit hosszú betegségének unalma még külön is rászoktatott arra, hogy szórakozásképpen űzze a kozmetika apró pepecseléseit. A doktorban különös érzés mozdult meg. Részvét, rokonszenv. Aztán eszébe jutott, hogy mennyien várják a rendelőbe. Csak ennyit mondott tehát:- Jól van fiam. Nincs semmi baj - tovasietett a hosszú folyosón. A lépcső fordulójánál még visszanézett és látta, hogy Anni már újra a földön tenyerei, négykézláb, arcával a lúg párája fölé hajolva. Bettina szobája lassanként megtelt virággal. A küszöbön, a terasza párkányán egész sor cserép volt szegfűvel, fehér orgonával, gladiolával, krizantémmal. Mindenki szerette. Elárasztotta az érdeklődés melege. Nemcsak azok a fiúk, akikkel táncolni szokott, az egész szanatórium, mindenki, aki csak ismerte, aki csak egyszer látta, szinte személyes ügyének tekintette Bettina betegségét. Az egész ház drukkolt a gyógyulásáért. Pontos hírek voltak róla forgalomban az egészségesek között - ma jól aludt, este is harmincnyolc alatt maradt a láza, már nem is köhög annyit, sonkát evett, holnap délelőttre fölrendeltek hozzá egy manikűrös kisasszonyt... Egy nap az orvos félrevont két fiatalembert, akikről tudta, hogy közel állottak Bettina szívéhez:- A kicsike túl van a bajon. Unatkozik. Ha kedvük van, délután benézhetnek hozzá tíz percre - mondta, és jóságosán mosolygott a fiúk örömén. Két hét múlva Bettina megszabadult az örökös ágytól. Újra kifekhetett a balkonjára, a lebocsátott támlájú, kényelmes nádszékbe, jól betakarva a duplán hajtott skót gyapjúsállal. Miss Pick ott ült mellette, és hangosan olvasta Daudet Numa Roumestanját. És ott ült az öreg báróné is, díványára gobelint hímezve színes pamutjaival. A látogatóidő egyre hosszabbra nyúlt. És egyre több barát gyűlt össze Bettina fekvőszéke körül, a tágas balkonon, amelynek mellvédjén át el lehetett látni a szanatórium előtti platóra, a fürdőigazgatóság épületére, ahol a cukrászda, a bazár és trafik szórakoztatta nyüzsgésével a beteget. Miss Pick szobájában állandóan terített, hosszú asztal állt. Az asztalon szamovár, kávéfőző, likőröspalackok. A vendégek szabadon szolgálhatták ki magukat. Aztán csészéjükkel a kezükben kimentek a balkonra, hogy a csevegésükkel szórakoztassák a lábadozó beteget. A doktor egy nap bevitte Bettinához a kis Annit. A baronesse fölkiáltott a meglepetéstől:- Mintha tükörbe néznék! Száz éve, 1890. augusztus 15- én született Kolozsvárott Hunyadi Sándor próza- és színműíró, újságíró. Szerelemgyerek volt, édesanyja, Hunyadi Margit, neves színésznő, apja Bródy Sándor. Gyorsan kinőtt apja árnyékából és országos hírnévre tett szert. Műveit szívesen játszották a színházak, megfilmesítették, lefordították idegen nyelvekre. Nagy Lajos „vendégnek” nevezte: „Hogy vendég, ez nem véletlen, ez egyénisége, s ez a minőség határozza meg egész szemléletét.” Nemcsak személyére volt jellemző ez a kívülállás, hőseire is, akik mindenhol ott vannak, de sehol nincsenek igazán otthon. Nem kötődött egyetlen társadalmi réteghez, csoporthoz sem. Mindhez kötődött. írt cselédekről és milliomosokról, diákokról és színészekről, katonákról és hivatalnokokról. A legjelentősebbet a novella műfajában alkotta. A magyar kisprózának ahhoz a vonulatához tartozott, amelyik az anekdotizmust és a finoman árnyalt lélekelemzést ötvözte műveiben. Bohém életének 1942. október 10-én vetett véget a halál. V. Csakugyan, a hasonlóság még bámulatosabb volt, ha együtt látta őket az ember. Az egész alak, az arc minden vonása és belső kifejezése tökéletesen egyezett. Csak a két figura kidolgozásának finomsága közötti ellentét volt kiáltó. Bettina bőrének ápolt retusa mellett még hangosabban beszélt a kis szolgáló elhanyagoltsága. Az öreg báróné valósággal meg volt sértődve azon, hogy egy cseléd ennyire hasonlíthasson az ő lányára. Bettina azonban egész szívét kitárta Anni előtt. Az összeismerkedés heves pillanataiban még meg is csókolta a lányt, amitől Anni sötétpirosra szégyellte magát zavarában.- Azt akarom, mama, hogy Anni legyen az én komornám és barátnőm! - jelentette ki Bettina. Ez parancs volt. Engedelmeskedni kellett. Miss Pick elintézte a direktisszel, hogy Annit a folyosó másik végéről áthozzák az ő raj ónjukba. A kis szobalány boldogan fogadta ezt a változást. Ő is szerette Bettinát. Nem is szerette, imádta, bámulta. Csodálta finom kezét, bőrének leheletszerű árnyalatait. Zene volt a számára Bettina, amelyet egyszerre nézni és tapintani is lehet. Önnönmagának kitüntetését érezte benne, hogy hasonlít arra a tündéri lényre, aki úgy hever nyugvószékén az udvarló lovagok között, mint egy királykisasszony. Pedig az új szolgálati beosztás súlyos munkatöbbletet jelentett Anni számára. Mert miss Pick azt már elfelejtette megbeszélni a direktisszel, hogy kissé könynyítsenek a baronesse kedvencének helyzetén. Anninak változatlanul kellett ablakot törölgetni, kilincset takarítani, földet súrolni. Rendes kötelességeinek külön a tetejében volt az a megtisztelő privát szolgálat, amelyet Bettina körül végezhetett. Az utolsó időben lélegezni sem ért rá Anni. Ha kétfelé tépte volna magát, akkor sem tudott volna eleget tenni a sokféle igénynek. Kádakat mosott ki, ágyazott, söpört. Vergődött egész sor földúlt szobában, amelyek közül néhányat valóságos ördögi rendetlenségben hagyott el fölkelés után elkényeztetett lakója. És közben minden félórában megszólalt a csengő, a báró Klein-féle lakosztályból. Ez volt a legfelsőbb parancs, az isteni hang. Anni ilyenkor otthagyott csapotpapot, szívszakadva rohant, hogy megigazítsa Bettina térdén a plédet, hogy elszáguldjon a postára egy levelezőlappal, újságot hozzon vagy cigarettát valamelyik gavallérnak, aki ott legyeskedett az aureolában ragyogó fekvőszék körül. ősz volt. Sokszor esett az eső. Ilyenkor nevetve nézték Bettina fedett balkonjáról, hogy fut Anni a szoknyáját fejére borítva, a platón keresztül a trafik vagy a posta felé.- Milyen ötletes! -csicseregte Bettina. Miss Picknek azonban az ilyesmi nem tetszett. Fölhúzta az orrát:- ízléstelenség. Alighogy elrohant, már jött is vissza Anni. Lihegett a nagy vágtatástól, alig tudta kimondani.- Tessék, kezét csókolom, itt az újság! Az öreg báróné puszta jóindulatból figyelmeztette is:- Nem kell így szaladni, fiam. Ráér. Anni azt hitte, hogy valami hibát követett el. Némán, rémülten nézett körül. És ezután erővel elnyomta, a gyomrába nyelte az úri társaság előtt gyors lélegzetét. Pedig sietni azontúl is sietett. Muszáj volt sietnie. Ezerféle munkája várta. A munkája és a szidás, amelyet irgalmatlanul megkapott följebbvalóitól, ha a legkisebb pontatlanságon érték. Okosabb, tapasztaltabb lány Anni helyében kétségtelenül fölhasználta volna szolgálatában azt a protekciót, amelyet az előkelő vendégek barátsága jelentett. Anniben azonban nem volt meg a célszerű gondolkodás képessége. Szerette Bettinát, tehát akkor is igaz örömmel teljesítette kívánságait, amikor a fáradtságtól csaknem leszédült a lábáról. Anni szíve tökéletes rabszolgaszív volt. Amilyen nagy szenzációt keltett a lány fölbukkanása, éppen olyan gyorsan le- ^ hanyatlott az iránta való érdeklődés, r HARANG 55
