Harang, 1990 (2. évfolyam, 1-25. szám)
1990-08-13 / 21. szám
HUNYADI SÁNDOR: Havasi levegőn A férfi bizalmasan az ágy szélén ült. Lassan, gyöngéden odahajtotta fejét a lány mellére. Érezte a vékony hálóingen át testének melegét. Az arcával, a füle karirimájával érezte rugalmas kis mellét. Csönd volt. A férfi hallgatott egy darab ideig, majd megszólalt nyugalmas baritonja.- Mélyet sóhajtani, kicsikém! Mert ez az odahajlás nem szerelmi, hanem orvosi mozdulat volt. Báró Klein Bettina Prágából jött utókúrára a kárpáti fürdőhelyre. Szegény lány három hosszú évet töltött az egyik legnehezebb svájci tüdőszanatóriumban. Három évig feküdt keskeny kis hátán, zöld pápaszemmel az orrán, gyapjúplédje alatt, hóban, napsütésben szobája délre néző teraszán. Tizenhat éves volt, amikor az anyja a prágai doktorok tanácsára Svájcba vitte. És csak tizenkilenc éves korára sikerült úgy-ahogy rendbe hozni. Három ilyen év keserves a virágzó ifjúság pezsgőforrásában, és bizony a kis Bettina eleinte sokat szenvedett, amíg beletanult abba a gyakorlatba, amivel a hosszú távra berendezkedett betegségeket kell elviselni. Most is csupa türelem volt, égő lázrózsáiban csupa mosolygó báj. Pedig ez a váratlan tüdőgyulladás már az utókúrán verte le a lábáról, amikor kezdett belékóstolni az élet vidámságába. Ez már nem a klastromi fegyelmű svájci börtön volt, hanem könnyű, tátrai szanatórium. Nem is annyira szanatórium, inkább hotel. A bárpincéből fölhangzott délután és este a dzsessz. A hallban vacsora után tucat bridzsasztal szerveződött. Betegség? Alig látszott belőle valami. A folyosókon végigsuhant néha egy fehér ruhás ápolónő. Hallani sem lehetett, ha az öt egymás fölött emelkedő teraszsoron valaki elköhintette magát. Inkább a kórházi műtőszobákra emlékeztető szőnyegtelen tisztaság, a falak legömbölyített sarkai, a padló tükörsima linóleumhuzata súgott valamit arról, hogy ez a palota nemcsak az örömök számára épült a hegyoldalon, a magaslati nap ibolyasugárzásába. Bettina szeptember végén érkezett társalkodónője kíséretében Fenyőpatakra. A doktorok úgy rendelkeztek, hogy a svájci rabság után az első őszt még valami tiszta levegőjű helyen húzza ki. Az üvegfalú nagy étteremben a legjobb sarokasztalt jelölte ki a főpincér. Az asztalon megjelent a családi szódásüveg, önműködő szénsavfejlesztő kapszlijával, és egy palack vörösbor, az üveg dugójában fogpiszkálóra tűzött kis cédula: „báró Klein”. Bettina lejárt uzsonnázni a bárba. Sőt, a társalkodónője, miss Pick azt is megengedte, hogy néha táncoljon. Persze, nem annyit, mint amennyi udvarlója akadt. Mert Bettina igazán bájos lány volt. Karcsú, elegáns. Hamvasszőke. A pillája nagyon hosszú és sűrű, és az álián két kis gödör volt, ami olyan kifejezést adott az arcának, mintha mindig jókedve lenne. Az udvarlók ostromolták:- Miért nem jár le vacsorázni? Tudja, milyen heccek vannak itt este? Bettina vidám arcát a fiúk felé fordította:- Korán szeretek lefeküdni. Megszoktam. Hétkor eltűnt a haliból. Miss Pick fölkísérte a szobájába. Megvacsoráztak. Fél kilenckor már ágyban feküdt. Bettina hideg vizes keresztkötéssel a derekán. Olvasott vagy zenét hallgatott, a rádió kagylója a fülén. Reggelenként szájába vette a kis hőmérőt. Hetek óta nem volt már láza. És miss Pick az orvosokkal folytatott hosszú sugdolózás után megígérte, hogy a legközelebbi tombolatáncon éjfélig lent maradnak a bárban. Bettina már ki is készítette türkizkék estélyi ruháját, amely egészen új volt. Egyetlenegyszer volt rajta, amikor a prágai Operában végignézte a Rigolettót. Ilyen tervezgetések közt jött a tüdőgyulladás. Mindig komoly betegség. De Bettinánál milliószor veszélyesebb volt, mint más normális embernél. Az öreg bárónét lesürgönyözték Fenyőpatakra. És megkezdődött a késhegyre menő viaskodás az élet és halál angyala között. Bettina olyan könnyűnek érezte magát, mint a pehely. Keserűmandula-szagú ágya forró, csaknem elszállott belőle örökös, negyvenfokos lázaiban, Állándó orvosi inspekció volt a szobájában. Nem egyedül harcolt Bettina. Tíz ember küzdött mellette, és végül környezetének vad akaratereje erőszakkal kivette a lányt a halál kezéből. Három hét alatt Bettina átjutott a krízisen. Közvetlen veszedelem már nem volt, lassan sápadni kezdett az árnyék, amely rajtafeküdt a nevető arcú lányon. Az orvos fölállt az ágy széléről. Kiadta az ápolónőnek a parancsot:- Délre csináljanak egy pohár borsodót. És ha kívánni fogja a beteg, adhaf-Ez óriási haladás volt az elmúlt hetek diétája után. Az öreg báróné megértette az intézkedés egész jelentőségét. Nem tudta visszatartani örömkönnyeit. Sírt a boldogságtól, úgy hálálkodott:- Köszönjük, doktor úr. Az Isten áldja meg. Köszönjük. Bettina nevetve fúrta a fejét a párnába. A mamája nagyon kövér asszony volt. És az ellenállhatatlan komikum erejével hatott, ahogy kövér kezét tördelve hálálkodott, gömbölyű arcán diónyi könnyeivel. A doktor az ágyra nézett. Bettina gyönyörű volt. Szó sincs itt semmiféle csontvázról, amelyet elsorvasztott a betegség. Elegáns kis hús volt Bettinán. A nyaka és a karja gömbölyű, csipkés hálóinge nagyon finom, és a gödröcskéi jókedvűen nevettek lázas arcán. Az orvos a siker büszkeségét érezte. Tudta, hogy ezt a kigyúlt, fiatal testet jóformán a karjában hozta vissza az élet fantáziájába. Zsebre dugta a sztetoszkópját, begombolta fehér munkaköpenyét. Kezét a kilincsre tette, és elbúcsúzott:- A viszontlátásra délután négykor. Az ajtót nagyon gyorsan nyitotta ki. Valamibe beleütközött, valami csörömpölt odakint a folyosón. Egy bádogvödröt döntött föl, amely teli volt forró lúggal. A párolgó lé szétfolyt a sötétzöld linóleumon. És az a kis viceszobalány, aki négykézláb tenyerelve mosta a padlót, ijedten térdelt föl a doktor előtt. A főorvos ideges ember volt. Nem szerette az ilyen váratlan csörömpöléseket:- Vigyázzon, fiam. Ne rakja a holmiját az ajtók elé! - mondta bosszúsan. / A térdelő kis cseléd csak egy könyörgő pillantást vetett a fehér köpenyes hatalmasságra, aztán rögtön visszatenyerelt a földre. De a doktor valami furcsa dolgot vett észre:- Álljon csak föl, fiam! Hogy hívják?!- Anninak! - felelte a kis cseléd halk ijedelemmel, és megtörülte a szoknyájába víztől csöpögő, lúgban összefőtt, kivörösödött kezét. A főorvos bámult. Különös játéka volt a természetnek, hogy ez a fiatal szolgáló milyen káprázatosán hasonlított a beteg lányhoz, aki odabent feküdt a ragyogó, zománcos ajtó mögött. Anni ugyanannyi idős lehetett, mint Bettina. Ugyanolyan szeme volt, ugyanolyan hosszú pillája. Olyan alakú volt, olyan gödrös állú. Tökéletes másodpél-54 HARANG
