Harang, 1990 (2. évfolyam, 1-25. szám)

1990-08-13 / 21. szám

Patkánycsoport, foltdarázs; Mátyás dicső csatázási,

Napoleon hódítási,

S Waterlooi diadal Mind csak kakasviadal.

A virtus nagy tűneményi Gőz, mit hagymáz lehele;

A keble lángérzeményi Vértolúlás kínjele;

A vég, melyet Sokrat éré, Catonak kihulló vére,

S Zrínyi Miklós szent pora Egy bohóság láncsora.

És ti bölcsek, mit hozátok Ami volna szép s jeles?

Mámor bírta koponyátok,

Plato s Aristoteles.

Bölcselkedő oktalanság,

Rendbe fűzött tudatlanság, Kártyavár s légállítvány Mindenféle tudomány.

Demosthén dörgő nyelvével Szitkozódó halkufár;

Xenofon mézbeszédével Rokka közt mesére vár;

Pindár égi szárnyalása Forró hideg dadogása;

S Phidias amit farag,

Berovátkolt kődarab.

Mi az élet tűzfolyása?

Hulló szikra melege.

A szenvedelmek zúgása? Lepkeszárny fergetege.

Kezdet és vég egymást éri,

És az élet hű vezéri,

Hit s remény a szűk pályán, Tarka párák s szivárvány.

Holdvilág csak boldogságunk; Füst a balsors, mely elszáll; Gyertyaláng egész világunk;

Egy fúvallat a halál.

Vársz hírt s halhatatlanságot? Illat az, mely tölt virágot,

És a rózsát, ha elhull,

Még egy perccel éli túl.

Hát ne gondolj e világgal,

Bölcs az, mindent ki megvet, Sorssal, virtussal, nagysággal Tudományt, hírt s életet.

Légy, mint szikla rendületlen, Tompa, nyúgodt, érezetlen,

S kedv emel vagy bú temet, Szépnek s rútnak húnyj szemet.

Mert mozogjon avagy álljon Egy parányi föld veled,

Lengjen fényben, vagy homályon Hold és nap fejünk felett, Bárminő színben jelentse Jöttét a vándor szerencse,

Sem nem rossz az, sem nem jó: Mind csak hiábavaló!

1823. febr. ápr.

Derű

Zrínyi

második

éneke

Huszt

Emlék

Lomb, te csörögve lehullsz; kertem rózsája, te hervadsz;

Fáim alatt éjszak bús szele dúlva süvölt.

Képzetem elfordul, s a múlt örömébe merítvén.

Barna leányka, feléd e kebel újra hévül.

És ím rózsalepelt von el a Fantázia rajtam,

S hesperi csillagként arcod alatta ragyog.

És kivirúl a lomb, kertem rózsái feselnek,

S fáimat Elysion szelleme lengi körűi.

Cseke, 1825. dec.

Te lásd meg, ó sors, szenvedő hazámat, Vérkönnyel ázva nyög feléd!

Mert kánya, kígyó, féreg egyre támad,

És marja, rágja kebelét.

A méreg ég, és ömlik mély sebére,

S ő védtelen küzd egyedül,

Hatalmas, ó légy gyámja, légy vezére, Vagy itt az óra, s végveszélybe dűl!

Áldást adék, sok magzatot honodnak, Mellén kiket táplál vala;

S másokra vársz, hogy érte vívni fognak? Önnépe nem lesz védfala?

Szív, lélek el van vesztegetve rátok;

Szent harcra nyitva várt az út,

S ti védfalat körűle nem vonátok;

Ő gyáva fajt szült, s érte sírba jut.

De szánjad, ó sors, szenvedő hazámat! Te rendelél áldást neki:

S a vad csoport, mely rá dühödve támad, Kiket nevelt, öngyermeki.

Taposd el a fajt, rút szennyét nememnek; S míg hamvokon majd átok űl,

Ah tartsd meg őt, a hűv anyát, teremnek Tán jobb fiák, s védvén állják körűi.

Törvényem él. Hazád őrcsillagzatja Szülötti bűnein leszáll;

Szelíd sugárit többé nem nyugtatja Az ősz apák sírhalminál.

És más hon áll a négy folyam partjára, Más szózat és más keblű nép;

S szebb arcot ölt e föld kies határa,

Hogy kedvre gyűl, ki bájkörébe lép.

1838

Bús düledékeiden, Husztnak romvára, megállék;

Csend vala, felleg alól szállt fel az éjjeli hold.

Szél kele most, mint sír szele kél; s a csarnok elontott Oszlopi közt lebegő rémalak inte felém.

És mond: Honfi, mit ér epedő kebel e romok ormán?

Régi kor árnya felé visszamerengni mit ér?

Messze jövendővel komolyan vess öszve jelenkort; Hass, alkoss, gyarapíts: s a haza fényre derűi!

Cseke, 1831. dec. 29.

Ömledező csermely, s te szelíd berek, árjai mellett, És te kies hajlék a berek árnya között,

És te, ki ott lebegél hajadat koszorúzva virággal,

Itt eped a költő, barna leányka, feléd.

Egykoron ah dalain ha borongó kénybe merültél,

S májusi harmatként reszkete könnyed elő; Ajkaidon ó zengd ki nevét, ó zengd ki sóhajtva,

S hab, berek és hajlék zengeni fogja veled!

Cseke, 1825. máj.

52 HARANG