Harang, 1990 (2. évfolyam, 1-25. szám)
1990-08-13 / 21. szám
Agyőri székesegyház Maulbertsch-freskóján megnyílik a mennyboltozat és angyali sereg nyüzsög a szentségek körül, míg az oldalkápolnában fenséges nyugalommal néz le a múló idők felett a magyar középkor remekműve: a Szent László-herma. Egykor nagy ünnepeken a nagyváradi székesegyház oltárán állhatott, s az ablakok színes üvegfestményein szivárványossá szűrt fényben fénylett a szent aranyarca. Mindez pedig nem valami félresikerült költői látomás, hanem az egykori valóság megidézése: így, ahogy most van, környezetéből kiszakítva, méltóságteljes talapzatán másként hat a herma, mint egykor, távolbanézés-sugarát az ezüst szemgolyóból tündöklő kék szem még jobban aláhúzza. A fejen csak a két szemgolyó ezüst, a fej és a haj tömeg arany, maga a szobor ezüstlemezből kalapált mű, amelyet aranyoztak. Az arany csillogása és a mellkas virágos rétje szépen együttjátszik - noha nem azért aranyozták a szobrot egykoron, hogy ezt a színharmóniát megteremtsék. Az arany a középkorban a mennyei Jeruzsálem fénye volt, tehát a középkor embere számára a mennyország küldöttjét jelentette, akinek arcáról tiszta fény sugárzik. De miért a tágra nyílt szem, a ráncokba torlódó homlok, a megpattant Fehérvárról a Boldogasszony-templomba vitték, Szent László koponyáját a herma zárja magába (külön ezüst ereklyetartó őrzi, a fejébe helyezve), továbbá ismerjük Szent István képmását a koronázási palástról és Szent László leányának, Piroskának arcvonását Hagia Sophia mozaikjáról. Már Török Aurél - a magyar embertan nagy úttörője - megállapította, hogy a herma arcvonásainak jellege feltűnően egyik III. Béla koponyájának szerkezetével. E feltevést erősíti az is, hogy a herma bizánci császári viseletben van, ami pedig csak III. Béla korában képzelhető el, hiszen ő Mánuel örökösének számított egykoron. Az arc jellegére vonatkozó félté-A herma titka beleágyazva a gótikus templom színkölteményébe - maga is részese ama szépséges világnak. A szobor középtengelyre épül, két fele egymás tükörképe. Nem hajlik el ide vagy oda, s nem néz sem fel, sem le - hanem konokan maga elé. Szilárdságot és nyugalmat áraszt. Ez a rendíthetetlen biztonságot, még tömörebbé teszi a szobor tömegének elosztása. Nagyjából egyenlő szárú háromszög zárja be, a legnyugodtabb mértani forma eredetileg alacsonyabb, négyvirágos ezüstkoronája volt, mely pontosan beillett a háromszögbe, a mai barokk alkotás. A mellkas széles, alsó tömegéből felfelé keskenyedve bontakozott ki a formája, amelynek lezárása - régi - korona virágában volt. Ha szembeállunk a szoborral, s szembenézünk vele, nem tudjuk elkapni tekintetét. Elnéz felettünk vagy inkább: átnéz rajtunk. Ezt a hatást igen egyszerű kifejezőeszközzel idézi elő. Ezzel magyarázhatjuk az egyiptomi szobrok végtelenbe vesző tekintetét is. A herma két szemének tengelye ugyanis párhuzamos, azaz a szemek nem a reájuk tekintőre, hanem a végtelenbe tekintenek. A herma szétszerelése különleges titkokat fedett fel. A külön, hátulról becsapolt szemek könnyűszerrel kiszedhetők, s a szem szivárvány lencséjének megfelelő hátlapján mélykék zománc, úgynevezett ellenzománc látható. Ezt azért alkalmazták az ötvösök, hogy a zománc kihűlése közben ne torzítsa a görbülő felületet. A hátsó oldalon is felhordott zománc ezt a húzást kiegyenlíti. A hermát tehát úgy kell elképzelnünk, hogy tekintetének száj, amelyből kilátszik a fogsor? Valami csodálatot sugalló erejű kifejezés keríti hatalmába az embert. A középkor hite szerint a szentek nemcsak a mennyország küldöttei, hanem Krisztus kínszenvedésének részesei is. A herma arckifejezése élénken emlékezetünkbe idézi a Giotto után megindult európai művészet „szenvedő Krisztus” arcát - a ráncokba gyűrődő homlok, a megpattant száj, a kilátszó fogsor mind erre vall -, de hogy valóban erről is van szó, azt mutatja a két ágba fésült szakáll, Krisztus egyik állandó jelképe. A XX. század emberét e hit helyett inkább az a feszültség ragadja meg, amely az építmény szilárd nyugalma, a tekintet időtlen távolbanézése és a görcsös szenvedésbe ráncolódó arc között van, és valami megmagyarázhatatlan emlékezést ébreszt bennünk... Ám ezzel még nem találták meg a „hermahatás” titkát. A tüzetes vizsgálatnál kiderült, hogy a herma fejét körzővel szerkesztették, akárcsak az ablakok mérműveit - hiszen a fejet alkotó nagy lemezek tökéletes egybeilleszkedése mérés nélkül elképzelhetetlen! A részek biztos egymásnak felelő ütemrendje hatja át a hermafej tömegét - a körön belüli osztások szép arányaival. László Gyula professzor az Arrabona 1965. évfolyamában írt tanulmányában arra a következtetésre jut, hogy feltehető, a herma III. Béla királyunk hiteles arcmása. Annak a királynak, aki I. Szent Lászlót szentté avatta. Elég jól ismerjük ugyanis az Árpádok családi vonásait: I. Endre csontváza Tihanyban fekszik, III. Béláét telezést Árpás Károly újjáformálási munkája igazolta. Ő a koponyára viszszamintázta az elpusztult puha részeket és pontosan a herma arcát kapta eredményként! Milyen nagy művész kellett legyen - talán Dénes mester, - aki a szentté avatás után a síremléket elkészítette, s ennek mintájára készült a fej is, aki a rend, a mértan, a körző fegyelme ellenére sugallani tudta a szenvedő Krisztus vonásait, s az egyesítette az Árpádok családi jegyeivel! Á herma több korszak jegyeit, „modernizálásának” emlékeit viseli magán. Legközelebb a XII. század végéhez, III. Béla korához a fej áll, amely nyilván László király megfaragott síremlékének mása. A mellkast 1406 előtt néhány évvel készíthették, a régi helyett, és a magyar sodronyzománctechnika legrégibb emléke (az évszámot oklevél alapján állapítottuk meg, mely szerint 1406 előtt néhány évvel a váradi székesegyház leégett, és az ereklye ezüsttartója megolvadt). Az új korona, amelyen a régi 4 helyett tíz virág van, 1600-ban Prágában készült (felirat szól erről a koronapánt belsejében), és lehetséges, hogy a hengerelt lemezből való nyak is ekkori pótlás. Napragi Demeter győri püspök révén került Gyulafehérvárról (ahová Váradról menekítették) Győrbe. A herma egyenértékű kincsünk a Szent György-szoborral és a budavári gótikus szoborlelettel. Figyelmeztetvén arra, hogy a korabeli magyar művészet nemcsak hatásokat fogadott be, hanem egyenértékű alkotásokat is adott a középkori Európának. R. T. 42 HARANG
