Harang, 1990 (2. évfolyam, 1-25. szám)
1990-05-16 / 20. szám
iTJ erontológiai és Rehabilitációs Intézet - hirdeti a tábla szermérmesen és tudományosan; pedig magyar neve is van - elfekvő. Innen tartunk hazafelé. Csöndesen lépdelünk, forgatván magunkban az élményeket. Váratlanul Éva hevesen kitör:- Nem örültek neki! Tudtam, hogy nem lesz sikere! Az ízléses egységcsomagban egy-egy szelet mákos és diós beigli, mandarin, egy zacskó papírzsebkendő, néhány szem szaloncukor és egy szentkép volt. Az idősek szívesen fogadták, s én nemigen értem, Éva miért dohog ennyire.- Hát nem emlékszel a múltkor milyen hamar elfogyott a pogácsa? Az azonnal megették, most meg lerakták a süteményt az éjjeliszekrényre, senki sem látott hozzá rögtön. Évának igaza van; fölvillan bennem egy kép, ahogyan egy néni az arcához szorítja a még meleg, illatos pogácsát.- De az anyukám is hatvannyolc éves már, és hiába beszélek neki. Ő ünnep előtt rááll a bejgli-sütésre, és nincs, aki ettől eltérítse. Aki éhes, az nem édességre vágyik. Ezek az emberek pedig éhesek - zárja le elmélkedését keserűen Éva. Igen, azok. És nem csupán a házi pogácsára. Vágynak a kintről jött emberi szóra, arra, hogy valaki akár csak néhány percre, de az ágyuk mellé üljön, és hallgassa őket. 18 HARANG ILONKA NÉNI Szép rózsaszín hálóinge, hajhálós frizurája, melyet jókora csat díszít, megnyerővé teszi Ilonka nénit. Ha elnézed ahogy egyenes háttal ül az ágyában, azt gondolod. életerős. Ez azonban csak a látszat. Ilonka néni már másfél éve ül ebben az ágyban - mindkét lábát tőből amputálták. Valaha mosónő volt, talán a lába is erre ment rá. Szenteste volt nyolcvanegy éves. Senkije sincs. Ilonka néni berendezkedett. Egy üres gyümölcsleves dobozba tiszta papírokat gyújt, oda teszi el gondosan azt is, amit ma a születésnapi ajándékáról vett le. Terézke szellemi fogyatékos. Fiatalkorában szőke lehetett, most már teljesen ősz. Egy lepedő alól leskelődik ránk, s artikulálatlan hangon hívja magához Marikát. Jelzéseit úgy értelmezzük, hogy arra kéri, vigye el tőle a vacsoramaradékát. Amikor azonban Marika cl akarja venni a kezéből, féltő üvöltésbe kezd. Világos viszont, hogy tudja, kik vagyunk, és azt is érzékeli, hogy a látogatás neki is szól. Az átellenben lévő kórterembe is belépünk, Katikához. Régebben ő is szobatársa volt, elvárja a látogatást. Katika kedves, mosolygós asszony, ő tényleg úgy néz ki, mint aki kórházban van. Kellemes, gondozott külső; a sok virág, a kávé, a gyümölcs a szekrényén arról tanúskodik, hogy rendszeresen látogatják. Sorsa annyiban hasonlít a Terézkéjére, hogy amikor fél oldala lebénult, beszédképességét is elveszítette. Kezembe nyom egy papírdarabot, melyre a televízió kapcsolótáblája van lerajzolva. A tagolatlan hangok nem segítenek engem abban, hogy megértsem, mit is szeretne. Sokadszori próbálkozásra végre fölfogom, arra kér, vegyek le a hangerőből. NÉNIKE Nénikét már ismertem Éva elbeszéléseiből. Tudtam, hogy a Ki veszi föl- Papír mindig kell.- Mit tetszik beletenni?- Hol ezt, hol azt. Könyvet is kapott, hogy elfoglalhassa magát; ő még képes olvasni.- Nem kell visszaadni? Az enyém lehet? - lelkendezik, s alig hiszi el, hogy tényleg az övé maradhat. Én tudom, hogy biztosan az övé, hisz Éva jó előre felkészített engem: „Mindent kiosztunk, semmit vissza nem viszünk. Pisis-kakás. lehet bármi, nem szabad megkockáztatni, hogy valamit »hazavigyünk« a családunknak.” Ilonka nénitől csókkal búcsúzunk. ( TERÉZKE ÉS KATIKA Terézke még mindig Ilonka néni szobatársa, bár a kórház vezetősége arra törekszik, hogy ne kerüljön több olyan ember egy helyiségbe, akiket nem látogatnak. Képeinket Horváth Balázs, Móser Zoltán és Csigó László nem az írás helyszínén készítette
