Harang, 1990 (2. évfolyam, 1-25. szám)
1990-04-11 / 15. szám
AZ ANDRÁSSYAK 9{agy famíliák,_____________________________________________________________________ III. „Vörös %ata ” Eddig három Andrássyt említeltem. Az egyik — Péter - elárulta Erdélyt. A másik - István, Rákóczi generálisa - elárulta a szabadságharcot. A harmadik — Andrássy Gyula - kiegyezett azzal a Ferenc Józseffel, akinek a nevében valaha, távollétében halálra ítélték őt. A negyedik Andrássy, akinek sorsát megpróblom megközelíteni: „Vörös Kata”, Rákóczi tábornokának egyenes ági leszármazottja, Andrássy Gyula miniszterelnök és külügyminiszter unokája. Károlyi Mihályné Andrássy Katinkát Vázsonyi Vilmos igazságügyminiszter nevezte el így az első világháború végén, 1918-ban. „Vörös Kata” nem árult el senkit. Nem egyezett ki senkivel. O történelmünk ritka „nagyasszonya”. Jellemének fényében és szilárdságában is. „Lecsukatom Vörös Katát, ha tovább , folytatja üzelmek”, mondta a háborúellenes agitátorról Vázsonyi Vilmos. Vörös Kata nem volt sem „vörös”, sem „fehér”. Kék volt. Kékvér. Már fiatalkorában azt hallotta társaságukban, ahol természetesen franciául folyt a beszélgetés, hogy 11 n’y a que nous. Rajtunk kívül senki sincs. Korán ismerte föl, hogy ez hazugság. Nem csak mi (nous) vagyunk, hanem van egy roppant sokadalom, „ők”. Vörös Kata „ők”-et választotta. Bár modora,, származása, neveltetése, környezete miatt a magyar néphez nem talált személyes utat soha. Nagyapja halála után (akinek a német szövetség előkészítésében döntő része volt) elvesztettük az első világháborút, férje politikai pályája során (aki ugyan antant-barát volt) elvesztettük a történelmi Magyarországot. Nevezték őt hősnek meg árulónak, mártírnak és osztályárulónak, de hitszegőnek nem tartotta őt senki, semmikor, soha. Károlyi és haláláig hű hitvese meg akarta menteni a háborút vesztett, idegen seregek prédájául odadobott történelmi Magyarországot. Nem tudták megmenteni. Ura, a köztársasági elnök Szatmáron kijelentette, hogy országcsonkító békét nem ír alá soha. Nem is írta alá. Inkább száműzetésbe ment. A Nem, nem soha! irredenta jelmondatát nem Horthyék találták ki. Az már Károlyi Mihály elnöksége idején megjelent francia nyelven a falragaszokon: Non, non, jamais! Ura a hatalomról nem mondott le. Nevét a küszöbön álló proletárdiktatúra szöveghamisítói kanyarították a „lemondási” nyilatkozatra. Ezt azonban Vörös Katáék száműzetésükben nem tárták fel soha. „Becsületből.” Hogy ne ártsanak annak a Vörös Hadseregnek, amely megpróbálta visszavenni az ország egyes területeit. Igaz, hogy nem a nemzet háromszínű, hanem a világforradalom egyszínű lobogói alatt. Mikor még napilap-újságíró voltam, két alkalommal beszélgethettem hosszasabban Andrássy Katinkával. Először a pesti volt Károlyi-palotában berendezett kis lakásban, másodszor a Budakeszi úti egyszobás öröklakásban. A fényképnél mindig többet mond az „írott” kép, a portré. Illyés Gyula huszon-egynéhány éves korában így látta őt a párizsi száműzetésben: „A túl rövid szoknya volt a divat, akkor megint. A fiatalasszony egymásra vetette nyári selyemharisnyás, hosszú lábait; ültében is sudár volt, magas. Szép volt és jókedvű; cigarettázott, félméter hosszú sárga szipkából. Még ez is hozzájárult a nyúlánkságához”. - „Bemutatkoztam. Én vagyok az a diák, akit Bölöniék beajánlottak, hogy a gyermekeket magyarra tanítsa.” Amihez már én teszem hozzá azt, ami ebből következik: gyermekei nem tudtak, vagy nem tudtak jól magyarul. Magyarország egyik leggazdagabb, s a legbefolyásosabb főnemesi családjának a sarja, Andrássy Katinka kislánykorában először nem magyarul, hanem angolul tanult meg a négytomyos tiszadobi kastélyban a nevelőnőjétől. A kis comtesse édesanyjával angol „anyanyelvén” beszélt. Mikor a fejedelem egyik fia, Bécsből megszökve Rodostóba ment, nemt tudta magyarul megszólítani édesapját. Rákóczi Ferencet. Osztrákok nevelték. Német volt a legnagyobb magyar anyanyelve is. Széchenyi naplóit is németül írta. A nyelvzseni Mezzofanti bíboros, akit ötvennél is több nyelvet megtanult, egyszer Rómában mázt fiatal Andrássy Katinka gyárul szólított meg egy magyar mágnást, aki - csak latinul tudott felelni neki. Nekem is maradt egy „írott” fényképem róla. Mikor először megláttam a pesti Károlyi-palotában, íróasztal mellől kelt fel. Megjegyezte, hogy az nagyapja, Andrássy Gyula íróasztala. Mikor 1946-ban, a száműzetésből hazatértek, igyekezett minden régi bútort visszavásárolni - Párádtól Tiszadobig és a Bizományi áruházakig. Ezen az írott arcképen igen magas termet áll. Földig érő selyemruhában. Arcát kemény vésővel formálták. Pedig szép volt és lágy. Néhány mozdulattal, egy-két szóval, a feje biccentésével, kaija mozdulatával, a szeme sugarával olyan légkört teremtett, amely lenyűgözött. Mintha kihallgatásra érkeztem volna. Alattvalónak éreztem magam, pedig közvetlensége azon nyomban oldta szorongásomat. Csak tébláboltam körülötte, s mikor hellyel kínált az egyik karosszékben, csak a szék szélére ültem, mint szabódó parasztok, akik nem tudnak beilleszkedni e rendkívüli helyzetbe. Talán az is eszembe jutott, hogy Károlyi Mihály édesapját a parasztok még így szólították: „Kegyelmes szentatyám”. Csodálatos fejedelemasszony volt. Egy Zrínyi Ilonához, vagy Lorántffy Zsuzsannához tudtam csak hasonlítani. S ezek a gyönyörűséges fejedelemasszonyok így 12 HARANG
