Harang, 1990 (2. évfolyam, 1-25. szám)
1990-04-11 / 15. szám
fiának is.” (Jn 3, 14.) Vagy még inkább: amikor a zsidók „nem értették meg, jának. Mondta ezért nekik Jézus: „Majd amikor fölemelitek az Emberfiát, akkor megtudjátok, hogy aki engem küldött, az velem van” (Jn 8,28), mert „én pedig felemeltetem a földről s mindeneket magamhoz vonzok" (Jn 12, 32). Jézus, aki annyira tudta kivégeztetésének megannyi fázisát, nem ok nélkül beszélt egészen kimagasló keresztfáról; tudta halála beteljesedésének módját is. Szent Ágoston, a keresztre feszítés őshazájában, pun földön élt, két emberöltővel a keresztre feszítés, mint hivatalos állami kivégzési mód betiltása után, azt írja: „e halálnemnél nincs roszabb az emberiség halálnemei közt... a legalábbvaló és a legborzalmasabb halálnem az”. Jézus korabeli szemtanú: Josephus Flavius írja Titus életrajzában, hogy Kr. u. 70. egyik napján az ostromló római katonaság három zsidót fogott el - noha azok Rómabarát érzelműek voltak -, s a várossal szemben (t. i. Jeruzsálemmel) keresztre feszítették őket. Ekkor érkezett oda ő, s Titusnál közbejárt életükért. Bár mindhármukat azonnal levették a keresztről, azonban csak egyikük marad életben s az is nyomorékként. Egészen kivételesnek mondható, ha valakit elevenen sikerült leszedni a keresztről. A krónikások is mint rendkívüli eseményt jegyezték fel. Általában - haláluk beálltával — máglyát raktak a kereszt tövében s emberestül meggyújtották az egészet. Tertullianus idejében a keresztényeket csak „rőzséseknek” nevezték, mert „a kereszthez szegezve rőzsekötegként égünk el.” Az előbbiekből is kiderül, hogy a keresztre feszítés a biztos kivégzési és megalázó módok „legfejlettebbike”. Addig őrizték a kivégzettet, amíg hihető volt, hogy már a rokonsága sem tudná élve levenni őket. Természetesen igyekeztek siettetni a keresztrefeszített halálát. Origenész csodával határosnak nevezi, hogy Jézus alig három óra múlva kiszenvedett a kereszten, „holott még két napig is élhetett volna”. A halálsiettetésre acrwifragium - lábszártördelés - és a szívet repesztő lándzsadöfés szolgált. A lábszártördelés nemcsak Jézus latortársainak „járt ki”, hanem általános gyakorlat volt az, „római szokásjog szerint” történt. Szinte a legutóbbi időkig azt hitték, hogy a lábszártördeléssel a szerencsétlenek szenvedését megrövidítik, azaz egyfajta irgalmasságot gyakoroltak. Éppen ennek ellenkezője az igaz! Úgy vélték, a keresztre szegezett ember összezúzott sípcsontjából kifolyó csontvelő bekerül a vénák véráramába, s az eljutván a tüdőbe, vérembóliát okozva, halálukat idézi elő. Ezt látszik alátámasztani az apokrif Péter evangélium (Kr. u. 190 körül), amit Szerapion, Antiochia 8. püspöke írt: „Midőn a kereszt alatt álló zsidó főemberek meghallották, hogy a jobboldali lator megvallotta Jézus istenségét, féktelen dühükben káromló szitkokat szórtak a szerencsétlenre és elrendelték a katonáknak, csak a baloldali latornak törjék el a sípcsontjait - mintegy kegyelemdöfésként -, míg a jobboldali lator az utolsó pillanatig szenvedje el a keresztre feszítés minden kínját és dühükben megtiltották lábszára megtöretését.” Jelen idejű orvostudományunk szerint azonban a crurifragium nem oly gyorsan idéz elő embóliás halált, mint azt évezredekkel korábban hitték. Nyilvánvaló: a merőlegesen és mereven függő embernél még lassabban következett be ez a halál. S egyébként is, a római Levétel a keresztről Fametszet a XVI. századból, ismeretlen művésztől kivégzési mód célja nem a halál volt, hanem a szenvedéssel elnyújtott halál. Ám egy dologgal semmilyen racionalitás sem számolhatott: Isten keresztrefeszítése és halála nem azonos az isteni létezés végével. Jézus úrrá lett a halálon. Valóban feltámadt. S ez már nem a fiziológia tárgykörébe tartozó esemény. Jelentősége üdvtörténeti. Még ha Tamás apostolként sebhelyeit tapogatjuk is - jelenvalo*'bizonysága máshova irányítja hitünk tárgyát. RÁSZLAI TIBOR 6 HARANG
