Harang, 1990 (2. évfolyam, 1-25. szám)
1990-04-03 / 14. szám
A földút sara A választásoknak még csak a közepén lehetünk, esetleg még ott sem. Fáradtak vagyunk a tegnapi éjszakától, és dühösek, csalódottak, hogy lám ennyire futja a hazai számítástechnikából. Én azt mondom, ne csüggedjünk, de dühöngjünk. Jobb ezsígy! Vagy, ha jobban tetszik, akkor csak így lehet jól, igazságosan. Hogyan is gondolhattuk egyetlen percig is komolyan, hogy átléphetjük saját árnyékunkat, hogy többet mutathatunk, mint amennyik valójában vagyunk? Mert mi más lehetett volna egy tökéletes választás, ahol minden telefonvonal működik, minden számítógép azt tudja és cselekszi, amit neki a lehető legjobb szándékkal bár, de alapvetően amatőr módon beetetnek? A gépeket szerencsére nem lehet etetni. (S fájdalmunk, - elmaradottságunk nyilvánvalóvá válásakor azt jelzi, - hogy minket embereket is egyre kevésbé!) És vajon kinek mutathattunk volna kedvezőbb képet magunkról a most sikeredettnél? Annak a párszáz külföldi újságírónak, aki nyitott szemmel és értelemmel figyelt bennünket: vajon győzzük-e erővel, türelemmel most az utolsó pillanatokban a demokráciába való békés átmenet sokszor fennen hangoztatott, de a gyakorlatban annyira kipróbálatlan elveit; nem győz-e mégis az erőszak? Vagy azoknak a miihóknak lett volna szerencsésebb imponáló módon bonyolítani a választási ceremóniát, akiket az újságírók tájékoztattak? Tamaska Gyula felvétele Legfőképpen nem a külföld felé kacsingattunk a képernyők előtt izgulva, majd bosszankodva, nem a rólunk kialakulható ilyen, vagy olyan - esetleg gazdasági károkat okozó - bizalmatlanság aggasztott igazán. Ennél sokkalta súlyosabb a helyzet. Arról van szó ugyanis, hogy saját magunknak szerettünk volna legalább most, a demokrácia kapujában valamelyest imponálni. Azt ugyanis már nagyon régen tudomásul kellett, hogy vegyük: az egész országot nem lehet elrejteni a világ figyelő-kutató szeme elől. A tőkének, ha valahova le akar telepedni, úgyis van magához való esze. (Elnézést a megszemélyesítésért, de másképp egyelőre nem tudom elképzelni a működő tőkét!) Nem lehet, hiszen elég párat lépni az országban, és máris kiderül rólunk minden az első étteremben, az első buszon, sőt, a második taxiban. Ezentúl viszont magunkat sem nyugtatgathatjuk azzal, hogy nyersanyagunk ugyan nincsen, kis ország vagyunk, de a szellemi tőkénkre büszkék lehetünk. Hallgatólagosan mindig is abban reménykedtünk, hogy majd, ha elhárulnak az adminisztratív akadályok az alkotó ember elől, ha a hivatalok járása helyett a jó ötleteket váró menedzserekkel muszáj csak alkalmanként vesződnie a tehetségeknek - nos, akkor látja meg a világ, kik vagyunk mi... Félreértés ne essék. Nem kételkedem a magyar géniuszban. Nem is vagyok ellene. Sőt, alig ismerek valakit, aki jobban híve lehetne. Csakhát a körülmények. Azok a legfontosabbak, elengedhetetlenül szükségesek, amelyek híján semmi sem mutatkozhat meg, válhat valóra. Olyan érzés volt ott ülni a zajosan is süket csöndben a televízió előtt, mintha valami avitt századelejei darabban most tapasztalhattuk volna meg a korán érkezett forradalmár tragédiáját! A választás persze a világ és a történelemkönyvek szemszögéből sikeres voltlett. A nép kellően megosztotta a hatalmat, - valami láthatatlan szellemi bölcs vezérletével, - nehogy a kezdetek vérforraló nagy vágyai valakit is túlzásokra ragadtathassanak. Az az illúzió azonban, ami most szertefoszlott nagyon fájdalmas: megmutatta, hogy milyen végtelen távoli az az útvégi látomás, ami most lelkesít bennünket, s ameddig el kell jutnunk a saját erőnkből, ha azt akarjuk, hogy a főúton haladók egyáltalán észrevehessék integető kezeinket. HALÁSZ LAJOS HARANG 7
