Harang, 1990 (2. évfolyam, 1-25. szám)
1990-04-03 / 14. szám
keresztények, akik ugyanarra az Istenre, a szeretet Istenére hivatkoznak, annyi energiát vesztegetnek arra, hogy megosztottságban, sőt ellenségeskedésben éljenek? Hol van az az Isten, aki maga a szeretet és a megbocsátás? Hol van Krisztus? O a közösség. Akkor azt mondtam magamban: alapítsunk néhány an egy olyan kis emberi közösséget, ahol minden nap megéljük a reménységet, ahol minden nap kiengesztelődünk egymással Krisztusért és az Evangéliumért. Később — éppen 33 éve - kezdtek jönni a fiatalok, egyre többen. Olyannyira meg voltam győződve, hogy ez nem tarthat sokáid, hogy Taizétől 4 kilométerre szállásoltuk el őket. De aztán még többen jöttek. Akkor azt mondtuk: ha ennyire távol tartjuk őket magunktól, nem az Evanglium szellemében fogadjuk ezeket a fiatalokat. Ekkor gondoskodtunk helyről számukra, hogy Taizében is befogadhassuk őket. És mind a mai napig mind az öt kontinensről érkeznek a fiatalok, akiket mi nem akarunk megtartani a saját közösségünk számára. Nem akarunk taizéi mozgalmat teremteni. Azt akarjuk, hogy visszatérjenek övéikhez, saját családjukba, saját plébániájukra, hogy ott találkozzanak minden korosztállyal, idősekkel és fiatalokkal, hogy az alapoknál éljék meg a kiengesztelődést. Mert elsődlegesen ott van ökumenikus hivatásuk: a késlekedés, halogatás nélküli kiengesztelődés. Kezdettől fogva nagyon szerény keretek között, szegényesen fogadtuk a fiatalokat. Soha nem fogom elfelejteni, amikor utoljára beszéltem erről apámmal. Halála éjszakáján nyugtalanította a jövőm és ezt kérdezte: Hogyan fogod csinálni? Ha mások adományaitól függsz majd, szabad leszel-e még? Azt válaszoltam neki: Dolgozom, megtanultam tehenet fejni. Soha nem fogadunk el adományokat, mindig a saját munkánkból fogunk megélni. Soha nem fogadunk el tehát sem adományt, sem ajándékot, még a személyes örökségünket sem, semmit. Soha nem gondoltuk, hogy ilyen sok fiatal jön majd Taizébe. Nem voltunk erre felkészülve. Nincs hát semmiféle módszerünk sem. Élünk napról napra, hétről hétre a hit és az Istenbe vetett bizalom fonásaiból. És mi az, amire rájöttünk? Hogy egyre több fiatal él a földön, akikben erős a vágyódás a hitelességre. Tudják, hogy ha valami túl könnyű, lerombolja az alkotókedvet és a találékonyságot. Ezek a fiatalok különösen is tudatában vannak, hogy az elkötelezettség, melyet a föld lakhatóvá tételéért vállaltak, feltételezi, hogy először a saját szívüket, azaz lelkűk mélyét változtassák meg. Igen, az ember életében nagyon fontos a szív megváltoztatása. És ahhoz, hogy másokkal együtt mindenütt lakhatóvá tegyük a földet, az erőt éppen a krisztusi forrásoknál, a belső életben találjuk meg. A fiatalok, akik ezeket a napokat itt töltik Wroclawban, azt kérdezik maguktól: Hogyan lehet eljutni a bizalom és kiengesztelődés forrásához? Van neve ennek a forrásnak. Hogy mi ez? Ez a név a feltámadt Krisztus állandó jelenléte mindannyiunkban. Igen. Krisztus kivétel nélkül minden embernek felajánlja jelenlétét. Vannak, akik az mondják magukban: Hogyan menjek el ehhez a forráshoz, amikor alig tudok imádkozni? Semmit se féljünk! Ha szánk csukva maradt is, szívünk csendje hall, teljesen nyitva áll Krisztus előtt. Ekkor ismerjük fel, hogy a hit nagyon egyszerű valóság, annyira egyszerű, hogy mindnyájan képesek vagyunk befogadni. És ha mégis lesznek majd napok, amikor úgy tűnik, hogy a Feltámadott jelenléte teljesen eltűnt az életünkből, emlékezzünk akkor Jézus szavaira, melyeket II. János Pál pápa szolgálatának első napján idézett emlékezetünkbe: Ne féljetek, itt vagyok! Nehézségek Négy ismert egyházi személyiség mondta el véleményét a Harang február 14-i számában a hazai ökumenizmus gondjairól. Honnan származnak ezek a gondok? A múlt hagyatéka. A két világháború között hazánkban nagyon élesek voltak a felekezeti ellentétek. Miért? Szerb Antal merte leírni: számos ember vallásossága nem hit volt, hanem klerikalizmm, az pedig szabályszerűen hozza létre a viszályt a különböző meggyőződésű, hagyományú egyházak között. A harmincas évek végén változni kezdett a közhangulat. A világi hívek jó része, a diákság is, kezdte már nagyon unni a felekezeti vitákat, viszont erős volt az antiszemitizmus. Felidézek egy jelenetet, amelynek gimnazista nagydiákként tanúja voltam, úgy emlékszem, éppen most ötven éve. A szerzetesiskola hittanára egy hittételt magyarázott és bizonyított, s cáfolni igyekezett az ellentétes protestáns értelmezést. A nagy létszámú osztály tömegében megszólalt egy gúnyos hang: „Hát a zsidók?” A célzás egyértelmű volt: hagyjuk békében a többi keresztényt, nekünk a zsidókkal van bajunk. A tanár lihegve bizonygatta: „A zsidók soha nem állították, hogy ők Krisztus igaz hívei, velük nincs miről vitatkozni.” A nevetésen, zajongáson alig tudott úrrá lenni. Abban a légkörben (a levente már benn volt az iskolákban!) a katolikus-protestáns ellentét megszűnése - ami örvendetes lett volna, és Nyugaton jóval hamarabb megtörtént - önmagában nem jelentett békét. Nemcsak egy harmadik vallási közösség iránti türelmetlenség nőtt, hanem a profán dolgokra vonatkozó véleménykülönbségeket sem lehetett türelmesen tárgyalni. (A szerzetesiskola egy fokkal jobb volt ebből a szempontból, mint a világi.) Én nem látok most magam körül felekezeti viszályt, de ha van, mint sokan állítják, akkor a hajdani kurzus egyéb eszmei visszáruival együtt ez is kikerült az eszmék szabadpiacára. S ha újra gyökeret ver, ha (mint nemrég hallottam) a templomban az ökumenizmus ellen izgató röplapokat szórnak el, ez több mint fél évszázaddal visszavetheti a hazai keresztény gondolkodást. Huszonöt évvel a vatikáni zsinat után oda, ahonnan huszonöt évvel a zsinat előtt már megpróbált elmozdulni. Dr. BÁN ERVIN Teréz anya valláshoz és felekezeihez való tartózástól függetlenül mindenkiért imádkozik: azért az albán népért is, amelynek vezetői deklarálták az ország vallástalanságát, s országuk leányát csak a közelmúltban engedték haza (Csigó László felvétele) 4 HARANG t
