Harang, 1990 (2. évfolyam, 1-25. szám)
1990-03-28 / 13. szám
‘Értünk szói Fenn vagy lenn, egyre megy? Negyvenöt év szünet után helyreállt a diplomáciai kapcsolat a Vatikán és Magyarország között. Vajon a február kilencediki dátum fordulópont lesz-e a mi életünkben? Ha eddig nyögtünk az önkény igája alatt, akkor mostantól felszabadultnak érezzük-e magunkat? Bizony érdemes volna egy nagyot nyújtózni, hogy láthassuk: természetes mozdulatunk miatt senki sem üt már a fejünkre. Azt is érdemes emlékezetünkbe idézni, hogy egész egyházközségi gyakorlatunkat átitatta a félelem, a láthatatlanul is jelenlévő ellenséges hatalomhoz való alkalmazkodás. Bizony, itt minden megújításra vár, hisz megszokásaink nem csupán a Lélek sugallatai nyomán alakultak ki. Papjaink bizonyára emlékeznek még rá, hogy felettesük milyen munkában fékezte a lendületüket. Talán arra is emlékeznek, hogy ők maguk milyen kezdeményezéseket fojtottak el. A világiak is elsorolhatnák, hogy milyen szükségletük maradt kielégítetlen, és hogy egzisztenciájuk féltése miatt milyen egyházközségi teendőbe nem mertek belebocsátkozni. Életünk közösségi átgondolásának nem szabad aprócseprő ügyeknél megrekednie. Nem a jelenlegi gyakorlatot kell méreteiben megnövelni vagy felcicomázni, hanem annak mivoltára kell rákérdezni. Volna miről beszélni, sőt: sok mindenről kellene testvéri szót váltani, hogy felszabadulásunk a lehetőségből valósággá váljék. Hogyan kezdődhetne az eszmélődés, és milyen módon folyhatna le? Nyissunk irodát, teremtsünk fórumokat? Ösztönözzük kisebb közösségek megalakulását? Hívjunk össze egyházközségi zsinatot? Mulasztásaink az elmúlt idővel arányosak. Vajon mikor fogjuk utolérni magunkat, hogy naprakész egyház lehessünk a zsinati aggiomamento szellemében? Vagy most is úgy érezzük, hogy nem alkalmas az idő a feltápászkodásra, hogy valamire még mindig várni kell? UNGER ZSUZSA Gondolatok nagyböjtben Nagyanyám mesélte, hogy amikor valamilyen sértés, bántódás érte, szinte csak egy pillanatig volt elkeseredve. Ilyenkor mindig azt kérdezte magától: — ami történt, az kihat-e az örök életemre? Ha nem, akkor nem érdemes idegeskedni miatta. Problémázós alkat lévén önneveléssel igyekezett felülemelkedni csüggedésein. Persze nem könnyű mindig továbblépni. Időnként pedig hajlamosak vagyunk életünk sikertelennek tűnő dolgai miatt a másikat hibáztatni! Elkedvetlenedünk, s talán tetszelgünk önsajnálatunkban. Nagy kísértésünk az is, ha lemondunk a magunk megváltoztathatóságáról, mondván: - úgysem tudok megjavulni. Nincs és nem lehet olyan reménytelennek látszó helyzet, amelyből Istenbe kapaszkodva ne lehetne felemelkedni. Jézus megmutatta nekünk, hogy az elesésekből van felállás! Tapasztaljuk és nyomorúságunkban érezzük meg leginkább, hogy a keresztút az Ő útja és a mi utunk is. Ha vállaljuk, találkozhatunk vele. Most nagyböjtben, mikor mélyebben magunkba nézünk, nem rekedhetünk meg csak a bánatnál. Korlátáinkon felülemelkedve és azokkal együtt kell megtalálnunk a (krisztusi) öröm útját is. „Nem megy eléd, Jézusom, aki csak tisztogatja és a bűntől óvja magát. Feddhetetlenné és szentté alakulni annyit jelent, mint napról napra pozitív módon jobbá lenni.” Ez a gyakran hallott gondolat nemcsak a nagyböjti időben aktuális, hanem az életszentségre törekvő mindennapjainkban is. RÓZSA GYÖRGYI 6 HARANG „Kezdődhetne az eszmélődés” (Zay Péter felvétele)
