Harang, 1990 (2. évfolyam, 1-25. szám)
1990-03-21 / 12. szám
Szim6ó[umoíinyomáSan A SZOMORÚFtJZ A református irányzatú kereszténység szimbóluma a földi lét végső pontját jelző: szomorúfűz. Régészeti-történeti múltja közvetlenül nincs is neki. A „szomorú ciprus”-t (cupressus funebris) váltotta fel. A rómaiak Keletről származó ciprusfából készítették koporsóikat. Sötét színe miatt lett ez a fa gyász, a szomorúság jelképe. Augustus idején- Kr. e. 30 - Kr. u. 17. - a halottak oltárai és máglyái a ciprusfa ágaival voltak feldíszítve. A régi magyar hímzésbe - mint a neves iparművészet-történésztől: Palotay Gertrúdtól tudjuk - a török mustrakincsből került át; a szegfű és a gránátalma „társaságában”. A magyar királyság területén ciprusfa csak Fiume, ma Rijeka környékén fordult elő nagyobb tömegben. Petőfi Sándor „Cipruslombok Etelka sírjáról” c. verse (1845) arra enged következtetni, hogy csak a múlt század közepétől ismerték a ciprust - a szomorúfűz (gyakorisága folytán) már ez idő tájt is elterjedtebb volt. A fűzfa szimbólum voltát nem egyértelműen flóraföldrajzi adottságunk határozta meg. Hiszen biblikus utalással is élhettek meghonosítói. A babiloni fogságot elszenvedő zsidók a Tigris és az Eufratesz mellett keseregtek, hazájukra emlékezve. Siont sirató hárfáikat a folyóparti fűzfákra függesztették fel (Zsolt 137,1-2.). A szomorúfűz innen kapta nevét is Linnétől: salix Babilonica. Tamaska Gyula reprodukciói A 137. zsoltár eredeti héber kéziratos szövegében ugyan nyárfa szerepel - populus Euphratica -, amit a későbbi szövegvariánsok felcseréltek fűzfával. Ily szöveget ismert Károli Gáspár is fordításához. A szomorúfűz csak a XIX. század közepén lett a halál és a gyász szimbóluma (temetői fejfákon, gyászjelentéseken, sírköveken). A csökmői fejfákra úgy vésték a szomorúfűz rajzát, hogy a fának annyi gyökere van, ahány gyermeke volt az elhunytnak. így kapcsolódott egybe az elmúlás és az emléket megtartó élet... R.T. 12 HARANG
