Harang, 1990 (2. évfolyam, 1-25. szám)
1990-03-21 / 12. szám
1990. január 17-én reggel iz/-SfPRq) gatottan, várakozással, félelmekkel, de leginkább nagy örömmel szálltunk föl a MALÉV frankturti járatára, hogy megkezdjük utazásunkat a Föld túlsó sarkára: a végcél Buenos Aires volt. Ebben a városban rendezték meg január 19. és 26. között a Lutheránus Világszövetség Vili. nagygyűlését előkészítő ifjúsági találkozót, amelyen a Magyarországi Evangélikus Egyház küldötteként Pángyánszky Ágnes és én vettünk részt. A közel 24 órás út után, amelynek során a repülőgépen többször is végignézhettük ugyanazt a lebilincselő amerikai filmet, elfogyaszthattunk különleges Ebben a környezetben, ahol az evangélikusok a hatalmas katolikus egyház mellett kisebbségben élnek, gyűlt össze közel 200 evangélikus fiatal a világ minden részéről. Mégis a kollégiumba való megérkezéskor az első, akivel találkoztunk. Juhász Andrea volt. Andrea Buenos Airesben született már, de tökéletesen beszél magyarul, amit szülei mellett a magyar gyülekezetnek és a magyar cserkészetnek köszönhet. Boldogan vállalta a segítséget mintegy 20-30 fiatal társával együtt a konferencia előkészítésében és lebonyolításában. Megható volt óriási örömét látni, amikor kiderült, hogy mi tényleg egyenesen Magyarországról jöttünk és „igazi” magyarok vagyunk. minden, gyakran kissé gyermekded játékban, szórakozásban. A plenáris teremben talán ez volt az egyetlen alkalom, amikor teljes volt a csend, megszűnt a ki-be járkálás, valamennyien feszülten figyeltünk. Barbara humorral, ugyanakkor mélységesen komolyan próbált bennünket felrázni a tespedtségből és felelősséget ébreszteni mindannyiunkban embertársaink iránt, akik az Evangéliumra várnak. Ez sem kis feladat, de gondoljunk csak a húsvéti képre (Márk 16.,2-4.): nincs az a hatalmas kő, ami meg tudná gátolni Isten Szemléikének munkálkodását. A személyes találkozások öröme hatotta át ezeket a napokat. Egy-egy ilyen beszélgetés során Edgar Brazíliából me„Ne mondd, hogy fiatal vagy...” brazil reggeliket és ebédeket, átszálltunk, várakoztunk repülőtereken, gépünk leszállt Buenos Aircs-ben. Földrajztanulmányainkból ugyan emlékeztünk arra, hogy a Földnek ezen a részén januárban nyár van, de nehéz volt elhinni, hogy ez valóban így is lesz. Amikor azonban kiszálltunk a gépből rá kellett döbbennünk, hogy ez tényleg nyár. nem is akármilyen, hanem nagyon forró és a levegő páratartalma igen magas. Soha életemben nem láttam még pálmafát a természetes környezetében, minden egyes fajtáját megcsodáltam, sokáig gyönyörködtem ebben a számomra egészen különleges növényben. Autóbusszal vittek cl bennünket a konferencia helyére, az Evangélikus Teológiai Akadémiára. Ez. alatt a rövid, félórás út alatt megláthattuk azt, amit aztán állandóan tapasztalhattunk kinntartózkodásunk során; Argentína, úgy mint a többi dél-amerikai ország, az ellentétek országa. A nyomornegyedek és a hófehér, úszómedencés, pálmafás luxusvillák egészen jól megférnek egymás mellett. Az utakon a legújabb típusú csodaautók mellett közlekednek a sokszor szélvédő, vagy éppen ajtó nélküli roncsautók. Az országban kb. 1000 csa'lád az, aki birtokolja a földeket és gyárakat, miközben Argentínának közel 25 millió lakosa van... A találkozó programja meglehetősen feszített volt, az előadások, plenáris és kiscsoportos megbeszélések, bibliatanulmányok és áhítatok között és után nem túl sok szabad időnk maradt. A téma, amelyet különböző megközelítések alapján próbáltunk meg feldolgozni Jeremiás próféta könyve 1. fejezetének 7. verse volt: „Ne mondd, hogy fiatal vagy. hanem menj, ahova csak küldenek...!” Három nagyon értékes előadás segítette közös elgondolásunkat, beszélgetéseinket. Az elsőt egy indiai teológiai tanárnőtől hallottuk az élet védelméről, megrázó képekkel, példákkal illusztrálva az indiai gyermekek és nők életéből. A második előadás: „Hogyan vessünk véget a környezetszennyezésnek” tudományos bizonyítékokkal alátámasztotta, hogy valóban az utolsó perceket éljük, amikor még tehetünk valamit bolygónk megmentése érdekében. Ezt sokan - magam is - erőnkön felüli feladatnak érezzük, mégis meg kell tennünk végre nemink is az első, gyakran nevetségesen kis lépéseket saját környezetünkben. A hannadik főelőadás — szívesebben nevezném igehirdetésnek ez alkalommal - témája az evangelizáció volt. Barbara Lundblad. egy New York-i lelkésznő tartotta, aki egyébként a hét során ősz haját meghazudtolva vett részt sélt országa politikai, gazdasági nehézségeiről. Dietmar, egy szász lelkész személyes élményeit mondta el a romániai eseményekkel kapcsolatban, Lucy Pápua Új-Guinea-ból jött, tőle arról hallhattam, hogyan küzd egyháza az írástudatlanság, a szegénység ellen, Dalia Reykjavíkból felvilágosított mindenkit, hogy azért néhány fa még Izlandon is akad. A New York-i fiataloknak a hajléktalanok között végzett szolgálatáról beszélt Beatrice, Angela és Peter pedig próbáltak meggyőzni bennünket, hogy Ausztráliában a kengurun kívül más is van. Ulrike, a lipcsei lelkésznő elmondta, hogyan vett részt az evangélikus egyház az NDK-beli politikai változások elindításában. Azt hiszem nagyon nehéz dologra vállalkoztam, amikor megpróbáltam röviden- természetesen a teljesség igénye nélkül- néhány élményemről beszámolni, felvillantani egy-kettőt a rengeteg emlék közül, amelyet a találkozóról őrzök. A legfontosabbnak tartom, hogy megelevenedhetett számomra az eddig meglehetősen elvont fogalom, a Lutheránus Világszövetség. Ezután arcokat, barátságokat, társakat jelent már, egy közösséget, amely hatalmas ajándék, de nem állhatunk meg itt, hiszen megbízatásunk, feladatunk, hogy elmélyítsük, továbbépítsük azt. KEVEHÁZ1 KLÁRA HARANG 9
