Harang, 1990 (2. évfolyam, 1-25. szám)
1990-03-14 / 11. szám
Lenni, vagy nem lenni!- Bocsássatok meg, uraim - mondotta —, hogy megvárakoztattalak benneteket. Nem hivatalos elfoglaltság, nem, nem. Valami merőben más. Kevesebb annál, több annál. Mindenekelőtte beléptem ide. a dolgozószobámban tépelődtem. Kebelembe iszonyú vihar dúlt - cs itt elnémult, ujjait szokása szerint begombolt kabátja szárnyába akasztva. Lassan gyülemlett bennem a vihar, kétség kétségre, felleg fellegre, de történetesen most robbant ki. En pedig döntöttem - megint szünetet tartott. — Evek óta azon tűnődöm, érdemes-e még folytatni építőmunkánkat? Kezdetben fölcsillanna egy-két pisla reménysugár. Azóta a láthatár teljesen elborult. A politikai helyzetet ismeritek. Szükségtelen részletezni. Vérről álmodunk, beszélünk mindannyian. Itt állunk Európa közepén mint Európa szégyene. Népünk tunya, bárdolatlan, úrhatnám, az igazság iránt érzéketlen, kötelességre renyhe, pallérozásra nem fogékony. Talán Távol-Keleten, termőtalajában virágozhatott is volna. de ideplántálva a Nyugatra, elkorcsosult, alacsonyságba süllyedt, megvénhedt. Hiába ojtjuk be a míveltség nemesebb ágával ezt az agg törzset. Ha nyugativá válik, akkor elveszti eredendő sajátosságát és egyéniségét, idegenné lesz, ha pedig elhanyagoljuk, akkor kiszárad, elcsenevészedik. így se nyugati, se keleti, se európai, se magyar. Mi is az értelme ennek, hogy valaki se keleti, se európai, se magyar. Mi is az értelme annak, hogy valaki magyar? - kérdezte és fölvetette ideges fejét, hetykén, majdnem kihívóan. - Mi az értelme, hogy olyan nyelvet beszélünk, melyet már egy kőhajításnyira sem értenek? Mi az értelme annak, hogy egy maroknyi népecske ilyen idea fixával él s ragaszkodik ősei őrületéhez? Nem, uraim — mondotta, és zilált haját homlokára csapta -, nem, ennek semmi értelme sincsen. Semmi értelme sincs annak, hogy kirekesztessünk a mívelt népek közösségéből. Semmi értelme, hogy itt, a világmappa egy parányi pontján nemzetesdit játsszunk. Semmi értelme annak, hogy fiainknak és azok fiainak átadjuk nyelvünket, mint valami örökletes nyavalyát. El kell hát felejtenünk - szólt növekvő hévvel -, mielőbb bele kell Széchenyi István egy kora tavaszi napon délután öt órára palotájába kérette barátai. 1848-ban történt ez - közvetlenül a forradalom kitörése eló'tt. - | március 12-én. olvadnunk a németségbe, a monarchiába. Az ausztriai örökös tartományok kifejlődése, nemzetiségünk, nyelvünk végleges megszűnte áldás és jótétemény leend nekünk is, az egész emberiségnek is. Csak az első nemzedéknek fog ez fájni. Az utána következő áldandja érte emlékünket. Meg kell semmisülnie a magyarnak, le kell tennie minden revolúcióról, izgágaságról. Nekünk pedig csak egy kötelességünk van: szabad folyást engedni a világhistória könyörtelen eseményeinek. Más út nincs. A biztos megsemmisülés vár ránk. Kétféle halál között választhatunk: az egyik fájdalmas. a másik fájdalmatlan. Higgyétek el, nem csekély lelki tusák. hosszú napok, hosszú éjszakák után az utóbbit választottam szerencsétlen népem számára. Ilyeténképpen legalább nem érzi az elkorcsosulás bűntudatát, nem sejti, hogy rövidesen szemfedél borul rá és koporsó. Másíthatatlan elhatározásom tehát, hogy munkámat ezennel egyszer s mindenkorra megszakítom. Majd belepi a por. Csak az fáj, hogy az alvót felriasztottam. Majd elalszik újra - legyintett, és már gyorsabban beszélt, szinte hadart. - Metternich herceggel mindezt közöltem. Ő baráti békét ajánlott. Biztosította a fájdalmatlan halált. Hogy mit mívcltck ti, az kizárólag tőletek függ. Sajnálom, hogy idcfárasztottalak. Csak ezt óhajtottam értéstekre adni. Más mondanivalóm nincs.... *** Ennek a históriai mozzanatnak lefolytál a bécsi titkos levéltárban őrzött kémjelentés örökítette meg, melyet még aznap, március 12-én beterjesztettek a kamarillának (3652-3653. iktatószám alatt), de a viharos világpolitikai események miatt csak március 27-én került Ausztria akkori ifjú császára. Ferenc Józsefeié. Tulajdon szememmel láttam a meghívót, Széchenyi aláírásával, s egy penészes, málladozó papírlapon ennek a beszédének honnal odavetett vázlatát is. Miért mondtam el mindezet ily részletesen? Azért, mert nem tudok nála tömörebbet. megrázóbbat, drámaibbat. Színpadon se játszottak ilyen drámát. De ezt a drámát a történelem színpadán játszották. Nem is játszották, hanem átélték. Mind a két fél egyformán élte át. Amelyiket ugrattak, éppúgy, mint az ugrató. Hogy az ugrató valóban ugrató volt-e, annak eldöntésére nem vállalkozhatni, ennélfogva ezt nem firtatom. Ha nem volt ugrató, akkor annál tiszteletre méltóbb. Ha valóban ugrató volt, és ezúttal csakugyan színészkedett. akkor élménye éppoly élmény, mint ellenkező esetben. Minden tréfa a gondolatunk, az érzésünk lepattanó szilánkja, mely szervesen hozzátartozik. Minden játék egy elvetélt cselekedet. Bármiként is van, ez a jelenet oly mély. oly megindító, mint Hamlet monológja: a „lenni vagy nem lenni". Nem egy ember nevében mondották el, hanem milliók és milliók nevében. Az. aki elmondotta, az saját kétségeit jelenetezte. Nem is magánbeszéd ez, hanem valami csodálatos, sok szóhtmú dallam, szeszélyesen, gazdagon, végzetesen hangszerelve. Ez a magyar „lenni vagy nem lenni”. KOSZTOLÁNYI DEZSŐ (Nyugat, 1930. február 16.) Megjelent a Látjátok, feleim e. kötetben a Szépirodalmi Könyvkiadó kiadásában. 1976-ban 6 HARANG
