Harang, 1990 (2. évfolyam, 1-25. szám)

1990-03-07 / 10. szám

Örüljetek az ömlőkkel, sírjc

Pál apostol biztat így a római gyülekezethez írott levelében. De nekünk sajnos egyre kevesebb időnk jut az együtt örülésre éppúgy, mint az együtt sírásra. Szomorúan találó diagnózist állít föl rólunk Túrmezei Erzsébet verse, melynek már címe is kórkép:

„Lélekszakadva" Lélekszakadva rohanunk, és szakadozik a lelkünk.

Ronggyá szakad.

De mi lélekszakadva lelkünk rongyaiban mégis tovább rohanunk.

Miért? Meddig ? Hová?

Másfél évtizedes lelkészi szolgálatom során, főleg míg városi környezetben szolgáltam, temetés előtt a gyászoló hozzátartozók leggyakoribb kérése csupán ennyi volt: „Csak röviden tessék mindent... nem kell cifrázni...” Vajon miért ez a nagy sietség? Ennyire időzavarban lennénk? Aligha, hiszen egy talán csapnivaló film vagy focimérkőzés megtekintésére habozás nélkül odaáldozunk 1-2 órát. De a halál közelében kapkodni kezdünk. Egy-egy fővárosi temetésen a ravatalozói szertartásnál 15 perc után már szinte „csomagolni” kezdenek a „gyászhuszárok”, hiszen jön a következő temetés futószalagrendszerben, szinte félóránként. A sírnál még oda sem ért a gyászmenet, máris folyik a hantolás, nincs idő, rohanni kell tovább... De vajon nem kéne a költőnő kérdését végre komolyan venni: „Miért? Meddig? Hová?”

Ilyen keveset ér egy emberi élet? Ennyire iszonyodunk a halál közelségétől? Mikor vesszük már észre, hogy ostoba menekülés ez a struccpolitika? Mikor adunk már végre időt arra, hogy létünk igazi kérdéseivel szembenézzünk, és feldolgozzuk a múlandóság, a halál megszokhatatlan tényét?

Mindez hogyan lehetséges? Erre szeretnénk néhány követhető példát hozni jelenlegi szolgálati helyem, a nagytarcsai evangélikus gyülekezet életéből, temetési gyakorlatából. Amit leírok, nem néprajzi kuriózum akar lenni, hanem egy falusi gyülekezet mai hitvallása a halál közelében.

Az első, amit lassan kilenc évvel ezelőtt városból falura kerülve meg kellett tanulnom, hogy vannak élethelyzetek, amikor az késik el, aki rohan. Két apró példa erre nézve: egyik lelkészelődöm18 HARANG

ről mesélték — nyilván, hogy én is okuljak belőle -, hogy amikor igencsak sietős léptekkel tartott a templomi istentiszteletre, a mellette szolgáló gondnok tisztelettel, de határozottan megfogta a lutherkabátját és így figyelmeztette: „Nem vásárba megyünk tisztelendő úr, hogy így siessünk.” Hasonló élményem volt nekem is, amikor szolgálati időm elején, a városi gyülekezetek szokásának megfelelően, ahol az éneklésre sincs mindig idő, nem énekeltettem végig az énekeket, hanem már 3-4 vers után felmentem a szószékre prédikálni. Hamarosan megkaptam a bölcs figyelmeztetést: „Tisztelendő Úr, nekünk van időnk, nyugodtan énekeljünk végig minden éneket...” Kicsit elszégyelltem magam. s azóta nem törjük derékba a gyönyörű énekeket. Ezek a falusi emberek, akik kíméletlenül hajtják magukat a munkában, akik nyáron valóban látástól vakulásig dolgoznak, és gyakran még a hajnal megérkezte előtt, sötétben indulnak a piacra, az élet igazán nagy eseményeire mindig találnak elegendő időt.

Ha temetés van, szinte megáll az élet a faluban, néha még a bolt is bezár, hiszen ebben a faluban szinte minden elhunyt rokonnak számít, akit a faluközösség nagy családja együtt akar elkísérni utolsó földi útjára.

Nagytarcsán senki sem érezheti magányosnak magát a gyászban. Mögötte áll az egész gyülekezet együttérző közössége. Ennek eleven bizonyítéka a temetés előestéjére időzített virrasztási szertartás a templomban. Gyökerei visszavezethetők arra a régi szokásra, amikor a még háznál feravatalozott halott mellett együtt virrasztóit a rokonság. Természetesen az újabb rendnek megfelelően a holtat a temető ravatalozójába kell elszállítani, de a virrasztás megmaradt és mintegy 13-14 éve átkerült a templomba, ahol az élő népi kegyesség eleven példája mind a mai napig. Ezt az egy órás szertartást nem a lelkész vezeti, ő csak az utolsó negyedórára megy át, hogy rövid áhítattal lezárja az együttlétet. A szertartás menete emlékeztet a finn evangélikus kegyességben élő úgynevezett szeurat együttlétekre, ahol egy-két ének között maguk a gyülekezeti tagok szólalnak meg imádságban, személyes bizonyságtétel

ben, bibliai idézetekkel. Talán nem is véletlen ez a finnekkel való lelki rokonság, hiszen a gyülekezet első két lelkésze, Sztehlo Gábor és Győri János sok mindent hoztak magukkal finnországi tanulmányútjukról az ottani ébredési mozgalmak kegyességéből.

Természetesen ennek a lelkésztől független templomi alkalomnak is kell hogy legyen felelős gazdája. Ezt a nem könnyű, de nagyon szép szolgálatot tölti be immár I4 esztendeje Agárdi Mihályné, Kati néni.

Amikor szolgálatáról kérdezem, szerényen szabadkozik, hogy ő nem tanult ember, de örömmel végzi ezt a munkát, mert jól tudja, hogy sok ember talán éppen a virrasztás során kap vigasztalást. Több énekeskönyvből, imádságoskönyvből állítja össze mindig az alkalomnak megfelelő vigasztaló ige- és imaszövegeket. Minden haláleset más, így minden virrasztásra külön kell készülni. Nem az a cél, hogy megríkassuk az embereket, hanem, hogy valóban vigasztalást kapjanak. Sokszor nehéz ez a szolgálat, hiszen olyan közeli testvértől kell búcsúzni, akinek távozása a virrasztásvezető személyes gyásza is. Friss, még nagyon sajgó seb. hogy alig egy hét alatt mindkét bátyját elveszítette