Harang, 1990 (2. évfolyam, 1-25. szám)
1990-02-28 / 9. szám
A történet két évvel ezelőtt kezdődött. Véletlenül vettem egy Új Eletet (addig nem voltam elő fizetője) és olvasás közben egy bekeretezett hirdetés akadt a szemembe. Egy bizonyos Norbert Weiss kérte egy NSZK-beli címre való jelentkezését azoknak a magyar deportált nőknek, akik 1945 telén a mai NSZK területén lévő Calw repülőgép alkatrészgyárban végeztek kényszermunkát, előzőleg pedig megjárták Auschwitz, a Krakkó melletti Plasow és Rochlitz táborait. Megdöbbenésem határtalan volt: pontosan ezek voltak deportált életem állomásai. írtam a megadott címre. Két hét múlva már budapesti lakásomon beszélgettünk Josef Seubert tübingeni egyetemi pro-18'HARANG fesszorral és Borbert Weissel-el, az egyik calwi középiskola történelemtanárával.Kiderült, hogy Calwban működik egy helytörténettel foglalkozó csoport, és fontos feladatuknak tartják annak a kétszáz, jórészt magyar zsidó deportált nő történetének feldolgozását, akik 1945 januárjától kezdve az ottani hadiüzemben végeztek kényszermunkát. Az egykori deportáltakról adatokat gyűjtöttek Romániában, Izraelben, Párizsban és Budapesten. A részben személyesen lefolytatott beszélgetések után Seubert professzor tanulmányban foglalta össze kutatási eredményeiket. Az általuk összegyűjtött dokumentumok közül többet rendelkezésemre bocsájtottak. Ennek a beszámolónak a terjedelme nem teszi lehetővé annak a részletezését, hogyan akadtak egyáltalán nyomára annak, hogy városukban egykor deportáltak dolgoztak, milyen lelkiismeretes és találékony munkával haladtak előre a tények feltárásában és értékelésében. Azt azonban meg kell mondanom, hogy az első perctől kezdve látszott: ezt a két német férfit az őszinte humanizmus vezérli, a tényfeltáró munkát nem öncélúan végzik. Azért dolgoznak, hogy ne engedjék feledésbe merülni a borzalmakat, hogy a calwi fiatalok megismerjék a holocaustnak, azokat a részleteit, amelyek városukban történtek, hogy a történelmi tények alapján humánus, minden fajgyűlöletet elvető szellemben nevelhessék az új német generációt. Már budapesti beszélgetésünk alkalmával említették, hogy a még élő egykori deportáltakat szeretnék Calwban találkozóra összehívni, vendégül látni, elvinni oda, ahol egykor kényszermunkát végeztek. Telt-múlt az idő, végül a nyáron megérkezett Calw főpolgármesterének meghívó levele a november elején rendezendő egyhetes találkozóra. Nehéz elmondani, milyen érzésekkel indultam útnak. Korábban turistaként végigjártam kálváriám egyes állomásait, voltam Auschwitzban, Plasowban és Rochlitzban. Mindig élt bennem a vágy, hogy egyszer eljuthassak Calwba is. Most ez valósággá válik, de kikkel fogok találkozni a túlélők közül, hogyan sikerül majd elviselni a lelki megpróbáltatást, amit az emlékek felidézése okoz? Heten gyűltünk össze azok közül, akiket egykor Miskolcról, Miskolc környékéről, Erdélyből, a Felvidékről terelt Calwba a kegyetlen sors. Öten Izraelből jöttek, egy sorstársnő Párizsból, én voltam az egyetlen magyarországi résztvevő. Az egykori kétszázból többen élnek még, de koruk miatt, vagy a lelki megrázkódtatástól tartva nem tudtak eljönni. Mi alig ismertük meg egymást, hiszen csaknem negyvenöt éve nem találkoztunk, az egykori tizenévesekből nagymamák lettek... A németek minden elképzelhetőt felülmúló fogadtatásban részesítettek, kitűnő szállodába helyeztek el bennünket. Az első nap délelőttjén megmutatták a városkát, elvittek az egykori hadiüzembe, ahol repülőgép alkatrészeket készítettünk. Most itt a Bauknecht cég hűtőszekrényeket gyárt. Üdvözöltek bennünket a gyár mostani vezetői, és megmutatták annak a domborműnek a tervét is, amely majd a mi emlékünket örökíti meg. Megható beszédet mondott Bay úr, volt Bundestag képviselő, annak a nemzedéknek a nevében, aki már felnőttként élt a náci Németországban. Szavaiból őszinte sajnálatot, bocsánatkérést éreztünk.
