Harang, 1990 (2. évfolyam, 1-25. szám)
1990-02-21 / 8. szám
Gyerek és tévé „Másfél szobás lakásban lakunk, a A gyerekek többet értenek, mint amennyit a felnőttek feltételeznek. A gyilkosságok, kínzások képei a híradóban, panorámában és a krimikben bizony megteszik a maguk romboló hatását a gyerekekre -, a játékfilmek szexjeleneteiről nem is beszélve. Óvónő barátnőm sokszor meséli: mindig akad egy-egy gyerek, aki az óvodában „tévét akar játszani”, azaz háborúsdit. Szomorúan ismerős kép az üdülőkből: a szülők este, vacsora után kártyáznak, egymással beszélgetnek a gyerekeket - már a 3-4 éveseket is! — a tévé elé ültetik, vagy éppen az üdülő videója elé, hogy „egy kis nyugtunk legyen nekünk is”. Pedig örülniök kellene, hogy a nyári szabadság ideje alatt több idejük jut a gyerekekre! Nos, ami Zolikát illeti, feltétlenül megoldást kellene találniok esti, tévé nélküli elalvásának biztosítására. Nem ben a kisfiú úgyis az óvodában van. A tévéproblémákon túl a leveléből még egy, legalább olyan fontos probléma adódik: ne veszekedjenek egymással a szülők! S ha mégis, legalább ne a gyerek előtt! Pszichológusok, gyermekgyógyászok a megmondhatói, mennyi problémát okoz, ha a gyerek a szüleit veszekedni látja -, meginog a biztonságérzete. Ha pedig a tévét illetően a fent javasolt megoldások egyike sem válik be, az a tanácsom: amíg a kisfiú el nem alszik, mondjanak le mind a ketten a tévénézésről! A gyerek a családban állandó öröm forrása. Ám ezért az örömért kisebb és nagyobb áldozatokat is kell hozni. Nemcsak azt például, hogy a mama nem vesz magának új pulóvert, mert a gyereknek cipő kell, hogy a papa kevesebb húst kap, mert többet kell fizetni az óvodában. Ezt a kis áldozatot is, az esti 1-2 órás leférjem, én és a kisfiam, a hároméves Zolika. A fél szoba nem elég világos, ezért az a hálószobánk, a másik nappali is, gyerekszoba is, itt a tévé, itt zajlik minden. De hogyan nézzünk tévét? Zolika egész nap óvodában van, hat után hozom haza, alig marad idő kis beszélgetésre, fáradt, álmos, hiszen reggel már hatkor keltem őt. A férjem nem törődik Zolikával, szerinte a gyerek szokja meg a zajt és aludjon el úgy, vagy nézze ő is a tévét! Nem akar a kisfiához alkalmazkodni! Én pedig inkább lemondanék az esti tévézésről, legalábbis addig, amíg Zolika mélyen nem alszik és akkor nem kell félni, hogy felébred. Naponta vitázunk ezen, sokat veszekszünk is. Már ott tartunk, hogy a férjem, ha belép a szobába, legyen az hatkor, hétkor, vagy nyolckor, első dolga kinyitni a tévét, hogy megmutassa: az ő akarata érvényesül. Legutóbb Zolika már elalvóban volt, mikor a híradóban felhangzó fegyverropogástól úgy megijedt, hogy sími kezdett. Hogyan lehetne normális helyzetet teremteni?” - íme a Haranghoz érkezett egyik levél. Nem vitás, Önnek van igaza, asszonyom, óvodás kisfiának elég a mackó és az esti mese, a tévé egyéb műsoraira ráér. Sajnos, a gyerek és a tévéprobléma sok családban jelentkezik. Egyes szülők véleménye: „Miért ne nézze, úgysem érti”, nem helytálló. lehetne őt az önök hálószobájában lefektetni s ha már mélyen alszik és vége a tévénézésnek, akkor kihozni onnan? Talán cserélhetnének vele helyet s övé legyen a fél szoba, amely ugyan nem elég világos, de napközmondást - átmenetileg - a tévézésről, vállalniok kell. Meggyőződésem: Zolika majd viszonozza. Nyugodtabb, derűsebb, kedvesebb lesz, ha nem zaklatott a pihenése és az alvása. PONGRÁCZ ZSUZSA Pártburjánzás Környezetem vegyesen reagál a mostani - anarchiába hajló — politikai helyzet információdömpingjére. Nem értik, mi szükség ennyi pártra, nem tetszik nekik az újak hangoskodása, nem ismerik a programokat, de megfogadják: ők ugyan egy agitátort sem engednek be a lakásukba. Egyik kollegám szájából elhangzott ez a kijelentés: visszasírjuk még az MSZMP uralta pártállamot! Akkor legalább EGY- értelmű volt minden. HÁT NEM! Nem fogjuk visszasírni. Közismert dolog, hogy ha egy szelíd folyót eltorlaszolnak, az felduzzad, s ha egy idő után elszabadul, akkor bizony zűgva-bőgve vágtat. Spanyolországban is alakult jó néhány párt a Franco-diktatúra után, de az életképtelen csoportosulások idővel elhaltak. Szükségszerű a szelektálódás, csak legyen hozzá „alapanyag”. Bevallom, 20 évig nem érdekelt a politika. Még a tévéhíradót sem igen néztem, csak az időjárás-jelentésre figyeltem oda. Egy éve ez másképp van. Van MIRE odafigyelni. És ez már önmagában is valamiféle eredmény. Arról nem is beszélve, hogy Amerikába utazva esetleg már nem kell felvilágosítanom az embereket, hogy Magyarországnak nem Bukarest a fővárosa. (Tíz éve sajnos ezt kellett tennem.) Odaát a pártoknak letétbe kellett helyezniük egy bizonyos pénzösszeget, s ha a választásokon nem érnek el egy kitűzött százalékarányt, elvesztik a letétet. Mielőtt egy párt hivatalosan működhet, kb. 10 000 aláírást kell gyűjtenie (név, cím). Ezekkel a kikötésekkel elérték, hogy az USA-ban csak két nagy párt van, Kanadában három, s Nagy-Britanniában is három. Tehát: van megoldás és van JÖVŐ. Jó lenne végre megszabadulnunk a hagyományos széthúzástól és a passzív rezisztenciától. Mert: „Még jőni fog ha jőni kell egy jobb kor, mely után 1 buzgó imádság epedez százezrek ajakán.” Apatikus legyintgetés helyett legalább imádkozzunk azért a ,jobb korért”... Név és cím a szerkesztőségben 34 HARANG
