Harang, 1990 (2. évfolyam, 1-25. szám)
1990-02-14 / 7. szám
s így zenére, máskor a fonóbeliek énekére megtáncoltatták a jelenlevőket. Apácán, ha a fonóban alakoskodók jelentek meg. a fonóasszonyok tapsolásának és az alakoskodók botütéseinek ritmusára táncoltak. Keresztváron az alakoskodók fakanalat tartottak a kezükben, mellyel kezére koppintottak annak, aki álarcukat levenni próbálta. Tánc után a háziasszony tésztával. pattogatott kukoricával kínálta meg a vendégeket.” A Székelyföldön egyébként általánosan elterjedt szokás volt. hogy húshagyó kedd reggelén az asszonyok kürtőskalácsot vagy pánkót - fánkot - sütöttek, és vittek belőle jó szomszédainak is. Szinte versenyeztek, hogy az édes figyelmességgel ki ér előbb a másikhoz. A farsang rendszerint úgy ért véget, hogy hamvazószerdán este a felnőttek és a fiatalok összegyűltek a fonóban, guzsaly nélkül, mert ezt az estét kivételesen nem munkával, hanem lakomával, játékkal, dallal és tánccal töltötték. A legények mindenhol megrendezték a farsangtemetést is. Néhol húshagyó kedden, másutt hóolva dás előtt, február valamelyik vasárnapján. A lovasszekér után egy négy-öt méteres rönköt kötöttek, erre szekérkereket rögzítettek, és egy leányt meg egy legényt ábrázoló szalmabábot erősítettek Ahogy haladt a szekér, a kerék a földet érve forgatta a bábokat. Sokféleképp nevezték ezt a tákolmányt: bolondkeréknek, cigány keréknek, sőt még kerekeskurvának is. A felvonuláson részt vevők a pénzből - amit kaptak - maszkabált (álarcosbált) rendeztek. A téltemető menet élén rendszerint a maszkacsapat haladt, utánuk ment a menyasszony és a vőlegény. A lovak nyakát krepppapírból készített virágokkal díszítették fel. A náddal fedett „kóboros szekérbe” gyűjtötték a kapott élelmeket. amit a bámész népség jószívvel adományozott. Már Orbán Balázs is érdemesnek tartotta megemlékezni arról, hogy „nagy és általános mulatságot okoz a kerekeslány, ti. a legények... sebe sen nyargalnak a kerekeslánnyal, minden lányos ház udvarára berohannak...” Mi több, Dugonocs András is szól a tuskóhúzás szokásáról: „Régemen azokkal az eladó lányokkal, kik fársángi napokon férjhez nem mentenek, mint valami szilaj kancákkal hús hagyó Szerdán tőkét huzattak a’ Magyarok.” Szatmárban ismeretes volt a kon gózás is, ami abból állt, hogy hús hagyó kedden a pártában maradi lányok ablaka alatt a fiúk - minő tapintatlanság! - lyukas pléhfazekat ütögettek és bekiabáltak, ilyesmi két: „Húshagyó! Ili maradt az eladó. Akinek van nagy jánya Hajtsa ki a gulyára." Manapság nincs sok okunk a vigadozásra. Ez a hagyomány is kikopott. szürkébb lett az életünk. Jó szerivel már csak az óvodások és általános iskolások farsangolnak, öltenek álarcot, meg a politika egyre féktelenebbül pörgő színpadának szereplői, mi meg a táncparkett szélén eltűnődhetünk: vajon micsoda bojtos időknek nézünk még elé be, s lesz-e húsvétja a nemzetnek? NAGY EMŐKE Farsang Huizinga írta A középkor alkonya című könyvében, hogy a XIV. századtól kezdve „mindennapos a Böjt megszemélyesítése. Megtaláljuk a Raji és a Húses és csatája című költeményben: ehhez a műhöz jóval később Pieter Brueghel is visszanyúlt, és őrült képzeletével kiszínezte.” Mi az, ami e kép láttán először szemünkbe tűnik? A hihetetlen sok alak, a rengeteg esemény, a látszólagos káosz. Aztán lassanként rendezi, leltározza szemünk a látottakat. Ebben segítenek a színek és a kompozíció. Mert rögtön három szín ugrik elő, s később az az érzésünk, hogy más szín nincs is a képen, mint sárga, vörös és türkizkék. A meleg vöröstől és sárgától a leghidegebbnek mondott kékeszöldig vezet e három erős szín. így, egymás mellett, egymásra felelgetve ősi erőt sugároznak, színekben tobzódó életet jelölnek. E színkontraszt „kifejezheti mind a hangos vigasságot, mind a mély szomorúságot: a földi primitvitást és a kozmikus egyetemességet.” E sorok talán egyetlenegy festményre sem érvényesek oly maradéktalanul, mint erre a képre. De a színeken túl a kompozíció is a feneketlen vígságot és a mély szomorúságot mutatja. Az előtér és a háttér két hasonló, a bal és a jobb két ellentétes világot ábrázol. Balra kocsmák, vendégfogadók, csapszékek; muzsikáló éneklő-dáridozó, ivó-evő (sőt zabáló) tömeg. Jobbra templom, gyónás; bűnbánók, ájtatos és böjtöt fogadó csendes népség. Középen a két harcoló allcgo-' t ikus figura - váratlanul megnövekedve! - látható: már-már karikatúraszerű, burleszkszerű kép, jelenet. „Élet után?” - kérdezzük Brueghel kifejezésével. A két alak mögött kút áll. Talán a víznek, az Életnek jelképe. De az is lehet, hogy a bor (Farsang) ellenében a víz a böjtöt szimbolizálja. Mint ahogy a kút képe mellett a disznó (Farsang) és halak (Böjt) életszerű képe már, de jelkép is egyúttal, amely átvezeti a szemet a háttér mozgalmas, eseménydús terébe. A tér egy város terét mutatja, az idő pedig farsang utolsó napját. Vagyis hamvazószerda előtti kedden. a húshagyó napján vagyunk. Kiszabták a farsang hosszát, Hamvazóra látod rosszát, Mulassunk hát húshagyóig, Míg farsangunk ki nem űzik. - mondja a régi magyar rigmus, mulatja a kép, és segít a megértésben a népi hagyomány és az emlékezet. Cibere és Konc ellentétének és háborúskodásának motívuma eléggé közismert és elterjedt volt a magyar népi hagyományban, és ez elsősorban a böjti és farsangi ételek küzdelmére szorítkozott. „A farsangi és böjti ételek megszemélyesített küzdelme a XVII-XVIII. században néha összeolvad egy középkori eredetű vetélkedés motívumával, a Bor és a Víz vetélkedésével, illetőleg az iskolai színjátszásban Bacchus és Neptunus dramatizált vetélkedésével. A bor és Bacchus éppúgy a farsangot személyesítik és Böjt csatája meg, mint a víz és Neptunus a böjtöt. A farsang-Bacchus azonosítás azonban nálunk sohasem lett a népi hagyomány szerves része.” (Dömötör Tekla) Elővettem egy marosszéki falu, Tancs református templomának 1676-ban festett kazettáinak képét és rajzait. Itt a kétfejű sast, Sándort (Nagy Sándort!?), Sirént ábrázoló kazetták mellett az egyiken felfedezhetjük „Bakus" hordón lovagló alakját is. Minden bizonnyal a Farsang képviselőjeként került, kerülhetett ide. e különös famennyezetre a bor fejedelme. A középkori jelképes beszéd kései hajtásaként. így akár Brueghel mester képén látható, az evő-ivó, részegeskedő sereg élen, a hordón lovagló figura (Farsang jelkép) utódjának, akár Konc vajda rokonának is tekinthetjük. „Ütközet nagy lesz mindenkor a farsangban” - írta 1544-ben, szinte egy időben Brueghel festményének megszületésével Szkhárosi Horváth András. Ezt, mint dramatikus szokást megőrizte, fenntartotta sokáig a magyar népi hagyományt s ezt mutatja az 1599-ben festett kép is. Vagyis a farsangi események legvégét, az utolsó napnak, a húshagyónak a végét, a böjt eljöttének színjátékát meséli el Brueghel mester utolérhetetlen gazdagsággal és színekkel. Az életből vett alakokkal, jelenetekkel szól arról, ami volt és ami van: ami bennünk él és lakik. MÓSER ZOLTÁN Bacchust ábrázoló tancsi kazetta Részlet a Farsang és Nagyböjt csatája című Breughel képből 14 HARANG
