Harang, 1990 (2. évfolyam, 1-25. szám)
1990-02-14 / 7. szám
téli ünnepkör utolsó nagy eseménye a vízkereszttől húshagyó keddig terjedő időben a farsang. Ez a hat hét a bővérű mulatozás ideje volt a királyi udvarban csakúgy, mint a városi mesteremberek körében és a parasztportákon. A régiségbe pillantva se szeri se száma a farsangi események - játékos vetélkedők, színdarabok, táncmulatságok, kosztümök — leírásának. A magyar irodalom jeles szerzői viszont kivétel nélkül kemény szavakkal illetik e bohóságokat, teszem azt Bornemisza Péter, aki haragra lobbanva így kiált: „Az poganoctul reiánc szállót test hizlaló es lelec öldöklő büdös fassang!” Hát ezen nincs mit kommentálni és kozmetikázni - egyenes beszéd. De nem járunk jobban akkor sem, ha Temesvári Pelbártoi lapozzuk fel, aki a Pomerium de tempore-ben, a Dominica quinquagesime című prédikációban a farsangi szokások részletes leírását adja: „Ó jaj, ezekben a napokban hány keresztény ember fordul a kegyelem világosságából a sötétség cselekedeteihez, vagyis a torkossághoz, az iszákossághoz, a bujálkodáshoz. Az efféle emberek a frasangban istenüknek választják az ördögöt, akit álarcos mulatsággal és fajtalan énekekkel dicsőítenek, megvetvén Krisztust... Jaj a világnak e botrányok és bűnök miatt. Ki tudná megmondani, hogy farsang idején a szerencsétlen emberek a paráznaságnak, mértéktelenségnek, iszákosságnak, a bűbájosságnak és léhaságnak hányféle vétkével vétkeznek?... Az egész esztendőben nincs még egy ilyen nap, amikor az ördög annyi embert elragad és a bűn igájával saját rabszolgaságába hajt, mint éppen ezekben a napokban, mikor az emberek eszemiszommal, tánccal s fajtalansággal töltik idejüket. O jaj e világ fiainak, akik mérhetetlen égi javak birtokosai, és mégis, főként húshagyó idején a torkosságnak, a könnyelmű paráznaságnak és sokféle farsangi léhaságnak bűneit szokták Krisztus ellen elkövetni.” Nos, ha egy jó szó nem sok, annyi sincs a farsangról a tudós papok művében, az legalább világos, miért prédikálják ki rendre, felekezetre való tekintet nélkül a lelki atyák a figyelmeztető szavakat: - mert óvni kívánják híveiket a bűntől. Pelbárt atya nem átall - intésképpen - arról is beszámolni, hogy az 1480. évben egy Kapos melletti községben miként ragadta el az ördög a táncoló, magukban mulatozó, farsangoló asszonyok egyikét. Ám - mint a farsang középkor óta egyre csak gazdagodó hagyományanyaga bizonyítja - ez esetben a jó szónak nem sok foganatja volt. Táncos lábú, mulatságot kedvelő'eleink mentségére legyen mondva, ők bizony farsang idején nem sokat foglalkoztak az ördöggel, tán észükbe se jutott a lópatájú miközben nádszálderekú asszonyaikat, s az eladó lányokat forgatták a táncban. Szinte semmi nyoma annak, hogy ördögi praktikákkal törődtek volna. A német nyelvterületről ugyan van olyan lejegyzés, miszerint az álarcos táncosok között megjelenik egyvalaki, a „létszámfölötti' tizenkettő helyett hirtelen tizenhármán lesznek, és ez a valaki csodálatos erőpróbákra sarkallja őket, majd a táncolok egyikének halálát okozza. Nálunk a farsangi hagyományban ilyen rémálomszerű történetek fordulnak elő. A magyarság körében tisztán az öröm, a mulatság ideje ez, húsvét komor árnyai előtt. Már az Erdy-kódexben szerepel a megnevezés, hogy farsang vasárnapja „mennyegzős vasárnap”, feltehetően azért, mert - ellentétben az adventtel és nagyböjttel - az egyház ekkor engedélyezte a házasságkötést. Egyébként a nép is úgy tartotta, hogy valamirevaló eladó lánynak illik farsang idején elkelnie, különben szüretig apjaanyja nyakán marad, szégyenben, mert farsang végén bizony számba vették a pártában maradt lányokat is, nekik is kijárt egy kis külön „mulatság” - a rönkhúzás -, de erről majd később. Most azt nézzük meg közelebbről, milyen is volt ez az ünnep például a királyi udvarban, Mátyás nagy királyunk idejében? Az ő országlásától Buda elestéig számos lejegyzés szól e jeles napokról. Megtudhatjuk ezekből, hogy nemcsak a tudományok és művészetek pártolásában volt az itáliai mecénásokkal rokon lélek, de a karneválok hazai honosításában is. Az udvarban az olaszos stílus volt divatban: a maszkos felvonulás, a lampionfényes bálok, a színjátszás velencei mintára, ahol is már a tizenharmadik század végén hivatalos ünnepnek számított a húshagyó kedd a maszkos felvonulásokkal, játékokkal egyetemben. Dömötör Tekla tanulmányában olvastam, hogy Itáliában a maszkok különösen nagy művészi gonddal készítettek: a festőcéh jó monetáris érzékkel külön maszkkészítő csoportot 12 HARANG
