Harang, 1990 (2. évfolyam, 1-25. szám)

1990-01-31 / 5. szám

GOJÁK JÁNOS a Magyar Kurír főszerkesztője

A katolikusok közéleti szerepvállalása, „politizálása” nem vitatható. Azon viszont sokat kell töprengenünk, hogy egy adott helyzetben hogyan politizáljanak. Azt kell mondanunk, hogy elemi emberi kötelességről van szó.

Ez a „kötelezettség” a teremtésben gyökerezik, s emberi mi voltunkból következik. Azzal, hogy Isten ránk bízta a világot, arra is felszólított, hogy az „ember világát” is alakítsuk - a teremtés révén adott, a természetünkbe oltott törvényeknek, követelményeknek megfelelően. A társadalmat, a kultúra és a politika szféráját is. Hogyha kibújnánk a feladat alól, akkor végsősorban a Teremtő szándékát utasítanánk vissza.

Egy másik megfontolás inkább etikai jellegű, nevezetesen a szolidaritás elve, a felelősség-vállalás egymásért, annak a közösségnek a sorsáért, amelyhez tartozunk. A II. vatikáni zsinat Gaudium et spes kezdetű konstituciója szem előtt tartva az egyházat, mint Isten vándor népét a történelem országútján, szinte költői szavakkal beszél erről a közösségvállalásról. Hordozzuk egymás terhét, osztozkodunk a gondokban. A közösség, a nemzet a nép gondjaiban is.

Egy harmadik megfontolásra Jézus szavai késztetnek. Követőitől kéri, hogy mint a kovász hassák át környezetüket. Ez elsősorban nyilván azt jelenti, hogy a keresztény szellemiséget igyekezzünk érvényre segíteni. Nem csupán a magánszférában, hanem az emberi kapcsolatok bonyolult rendszerében, a társadalomban és a politika síkján is. Nem vonulhatunk ki a közéletből, a politikai hatalmi harcokból. Hogyha ezt tennénk, létünk, közösségi mivoltunk egy dimenziójától fosztanánk meg magunkat. Tehát csonka emberek lennénk.

A közéletben való aktív részvétel az elmondottakból következően minden ember, benne minden keresztény ember teremtett emberi természetéből következik, amit sajátos krisztusi küldetésük még megerősít.

Más kérdés, amiről itt nem kívánok részletesebben szólni, az. egyháznak, mint hierarchikusan szervezett közösségnek közéleti funkciója. Csak annyit jegyzek meg, hogy prófétai küldetését, az alapvető etikai értékek és az emberi méltóság, emberi szabadságjogok védelmét nem tagadhatja meg. Másrészt az. is nyilvánvaló, semmiképpen sem bonyolódhat bele a pártküzdelmekbe. Már csak azért sem, mert ezzel megsértheti a katolikusoknak azt a szabadságát, hogy politikai kérdésekben keresztény lelkiismeretűktől vezettetve eltértő nézeteket alakíthatnak ki, következőleg különböző pártokba tömörülhetnek, illetve különböző pártok mellett voksolhatnak. Az egyház pártharcok felett álló, egyetemes küldetése indokolja azt az 1983- as római döntést, amely megtiltja, hogy papok politikai mozgalmakban és egyesületekben vegyenek részt. Nagy megrökönyödést váltott ki Prágában, hogy az Osservatore Romano hamarosan interjút közölt, amelyben az interjút adó bíboros a római döntésben érintett politikai mozgalmak közé sorolja a csehszlovák papi békemozgalmat, a Pacem in terrist.

Ezzel el is érkeztünk ahhoz a problémához, amely közelmúltunkat érinti. Nevezetesen ahhoz a kérdéshez, hogyan lehet részt venni a közélet alakításában, a politikai életben egy totalitárius, pártállam-rendszerben. Egy ilyen helyzetben mint tapasztaltuk, nem csupán az a veszély fenyeget, hogy az „alternatív” - a mi esetünkben keresztény ihletésű - törekvéseknek csak minimális vagy akár semmi esélyük sincs, hanem méginkább az, hogy a rendszer manipulálja az egyházat, a keresztényeket, azaz pusztán eszköznek használja fel őket arra, hogy közéletbe, a politikába való bekapcsolásukkal igazolja, legitimálja létét.

Egyetemes érvényű recept erre vonatkozóan nincsen. Míg a lengyel egyház elfogadta, hogy a Szejmbcn a katolikus elveket képviselő kis csoport is tevékenykedjék, persze nem papok, addig a NDK-ban az egyház vezetői semmi közösséget sem vállaltak a hatalommal.

A nagyon tömören fogalmazott szempontok után néhány szót inkább summázásképpen arról, hogy mi következik az elmondottakból a jelen helyzetre vonatkozóan.

1. Az egyház említett „prófétai” küldetéséből következően szükség lenne világos és egyértelmű eligazításra, persze elvi, eszmei irányításra olyan kérdésekben, amelyek a nép jövőjét érintik. Márcsak azért is, mert ezzel megkönnyítik a rájuk bízottaknak azt a kötelezettségét, hogy keresztény lelkiismeretűkkel az egyház tanítására támaszkodva foglaljanak állást konkrét kérdésekben.

2. A katolikus keresztények semmilyen megfontolásból sem vonulhatnak ki a közéletből, nem fordíthatnak hátat a politikai küzdelmeknek. Nem hivatkozhatnak arra, hogy áttekinthetetlen a politikai aréna, vagy arra, hogy hatalomra törő, önös érdeket hajszoló csoportosulások színjátéka folyik. Meg kell látniuk, hogy a jelen történelmi pillanat egy olyan lehetőséget, „kairoszt” kínál, amely hosszú időre meghatározhatja sorunkat.

Persze minden politikai döntésnél nagy körültekintésre, bölcs mérlegelésre van szükség. Ma is fennáll az a veszély, hogy egyes pártok, mozgalmak egyházi, vallási jelszavakat hangoztatnak anélkül, hogy a keresztény eszmeiséget is vállalnák. A politikai döntés esetében a valódi program esik latba, valamint az, hogy az illető párt vagy mozgalom milyen garanciát nyújt a vállalt program teljesítéséhez.

3. Az is természetes, hogy a papok nem vállalhatnak képviselőséget, ahogy ezt a magyarországi egyházak vezetői meg is fogalmazták. A papok ne bonyolódjanak bele a politikai pártharcokba, tartsák tiszteletben a hívek jogát az állásfoglalásra, az persze kötelességük, hogy a keresztény szempontok ismertetésével segítsék őket a döntés meghozatalában.

HARANG 5