Harang, 1990 (2. évfolyam, 1-25. szám)

1990-01-31 / 5. szám

mértékünk a hatalom birtokosáról és gyakorlójáról. Akihez mérjük a különböző korok felsőbbségeinek hatalmi megnyilvánulásait. Ahol jelentős eltérés mutatkozik e mértékhez képest, akár az egyházi, akár a világi hatalom terén, ott az egyház, mint jelzőrendszer működik, automatikusan kimutatja a hatalom torzulásait. A III. Birodalom német hitvallói pl. elítélték az önmagáért való hatalom tobzódását és a Deutsche Christen csoport megalkuvó magatartását. A status confessionis helyzetébe kerülve, úgy vettek részt a napi politikában, mint a hatalom démonikus vonásait leleplező és elutasító ellenzék.

2. Az elmúlt 40 évben Református Egyházunknak ez a jelzőrendszer szerepe meggyengült, elbizonytalanodott, s ha adott is gyenge fényjelzéseket, riasztó vijjogása elmaradt... Történészek feladata lesz annak elemzése, hogy a reformáció radikális öröksége hol és miért sikkadhatott el és a világi hatalom túláradó, már-már orwclli szervezettségével szemben miként szűnt meg a prófétai küldetés vállalása. A mártíromság közelébe és lehetőségébe jutott egyház gettósított szerepkörébe engedelmesen beilleszkedve csendesen sirdogált és a Bibliában is könnyen feltalálta a rabszolga-engedelmesség előképét és igazolását. Mivel a lázadó heroizmus eleve távol áll tőle, a tévedés és tévelygés kísértése pedig nagyon is közel, így könnyen megtörténhet, hogy nem a kufárokat korbáccsal kiűző Jézusra, hanem a megfeszített Isten Fiára figyel, mintha Benne a szolgai megalkuvás végletekig vihető és magyarázható előképét kapnánk. A világi hatalom lehengerlő túlkapásaival szemben így védtelennek bizonyult.

3. A mai kihívásokra válaszolni ugyancsak nem könnyű, mert kár lenne átesni a ló túlsó oldalára. A nagyhangú kritizálás és világi szellemű ellenzékiség nem a Jézust követő egyház hangja. A hatalmi vákuumban nagy szájat nyitó egyházi ember nem tudja, hogy honnan jön és hová megy. Pedig jó lenne tudni, mert nagy esélyt kínál most az Egyház és a történelem Ura arra, hogy közösséget építsünk az elidegenedés társadalmában. Olyan közösséget, amiben helyükön vannak a dolgok, s amitjpi az ember is visszanyerheti elvesztett egyensúlyát. Tudnunk kell tehát, hogy nem múló értékrendet képviselünk és nem igazítjuk lépteinket a napi politikához. Főleg pedig nem futunk versenyt senkivel a hatalomért, mert ami abból maradandó, a lelkek feletti hatalom, az

az Úr Jézus által köztünk van. Velünk van minden napon a világ végezetéig - amint ígérte s ha ebben hiszünk, akkor bizonyos méltósággal járhatjuk meg a változandóság Veres Tengerét, mint Izrael, amely nép jobb korszakaiban nagyon is figyelt és ügyelt az isteni vezérlésre.

DR. ERDÉLYI LÁSZLÓ a h. n. adventista egyház Dunamelléki Területének vezetőségi tagja

1. A problémát abban látom, hogy egyáltalán politizáltak az egyházak. Elfogadták a fenyegetettség érzését és megpróbáltak politikai eszközökkel védekezni ellene. Ma persze nehéz megítélni, hogy ez a veszély valóságosan mekkora volt, hiszen sok mindent tekintettünk kemény realitásnak, amiről azután kiderült, hogy az csak a király nem létező új ruhája.

Mindenesetre tény, hogy az a játékszabály-rendszer, amelybe az egyházak fokozatosan belementek - és amely többnyire hallgatólagos megállapodásokon és nem jogszabályokon alapult - nem igazán tekinthető őskeresztény hagyománynak.

A magam részéről úgy ítélem meg, hogy azok az egyházi vezetők, akik félelemből kötöttek kompromisszumokat, a gondviselést, saját Istenük mindenhatóságát tagadták meg. Akik viszont a felsőbbség iránti engedelmesség parancsát tudatosan követve felvállalták az állam által elvárt és felajánlott kölcsönös egyetértés látszatát - hiszen valljuk be, hogy az állam nagyon is megelégedett a látszatokkal -, de a híveket és a gyülekezeteket távol tartották ettől a légkörtől, azok az én szememben igazi, hű szolgák.

Az érdekekről annyit, hogy az egyházak intézményes érdeke természetesen nem érvényesült - mint ahogy ebben az országban senkinek az érdeke nem érvényesült -, mindez azonban az igazi tanítás tisztaságát nem kellett befolyásolja és ez talán mindennél fontosabb.

2. A politikai közszereplés kérdésében csakis Jézus magatartása lehet a példa. Az ő korában sem voltak kisebbek a politikai problémák mint ma, mégsem tudták rávenni, hogy állást foglaljon. Pedig nemcsak véleménye lehetett volna, hanem meg is oldhatta volna a zsidóság politikai helyzetét. A politika az egyéni érdekek egyeztetésének, kompromisszumának a folyamata, az egyéni és az úgynevezett közérdek összhangjának megteremtése. Ebben a folyamatban a kereszténység alapelvei - szeresd felebarátodat. mint magadat, szeresd ellenségeidet - értelmezhetetlenek, ezek nem fordíthatók le mai politikai fogalmakra. Jó példa az atyák mély hallgatása a parlamentben akkor, amikor halálbüntetésről volt szó. Az egyház különböző intézményeinek természetesen lehetnek megfogalmazható érdekei, amelyek tekintetében szükséges az egyeztetés, ez azonban az egyházakra csak annyiban vonatkozik, mint bármely más szervezetre. Ez azt is jelenti, hogy minél inkább intézményesedik az egyház, annál jobban sodródik a politizálás felé. Minél jobban úgy érzi, hogy hit elveit csak intézményes úton tudja megvalósítani, annál távolabb kerül az eredeti eszmétől, helyzete egyre reménytelenebb.

3. A mai helyzet az egyházakra nézve valóban nagyon provokatív. Az egyházak maguk is könnyen belebonyolódhatnak a politikai küzdelmekbe, miközben politikamentes választ kell adjanak a társadalomban robbanásszerűen feltört kérdésekre. Nem örülök annak, hogy lelkészeket látok pártok mellett lándzsát tömi, annak viszont igen, ha a szeretetszolgálatban járnak élen. Az egyháznak nem feladata a társadalmi problémák intézményes megoldása, sokkal inkább az emberek lelki békéjének elősegítése. Arra is vigyázni kell, hogy az egyházak között egységtörekvések ne politikai indíttatásúak legyenek, mert ez kompromisszum tárgyává teheti a felismert igazságot, a ránk bízott üzenetet. Viharos, forradalmi időkben különösen fontos az identitástudat, a küldetéshez való ragaszkodás.

4 HARANG